Lírai kötet
Gondolatok. Zabolàznak engemet.
Egyedül. A zivatarom közepén, Csak nyugodtan elmeredek.
Hagyom hogy el emésszenek.
S a lelkem azon sovárog mélyen.
Hogy saját életem részeként éljem.
Komor lelkemnek kell a vigasz.
Egy megértő kéz. Ami megragad,
Ha gyötörve érzem magamat.
De lelkem, áhított reményekkel itat.
Fel nem adva küzdök serényen,
Amire kezdetektől álmodok egészen.
Hogy naggyá legyek-e szürke világ messzi oldalán.
Alkotva szépet és gyönyörűt, hogy értékes legyen, létemnek értelme.
Mert akkor talán, lelkemnek jut némi vigasz e-életben.
Mert megváltozva én, gonoszt kiölve magamból.
Ezzel minden rosszt eltűrve magamtól.
Már nem él számomra más, csak a felemelkedett lelkemnek léte.
Tömérdek érzelem lázad fel ellenem.
Félelem,harag,magány, és mindegyik sebezhetővé teszi szívemet.
De csak egy dolgot tehetek én ez ellen.
Látva már kínt,poklot egyaránt.
Csak láttam volna a boldogság régi századát,
Hol még személyes volt a szót jártság,
és nem volt minden helyre jártasság.
Ahol még volt az emberekben, tiszta megbecsülés,
és nem egymástól volt félve menekülés.
Akkor mikor még a bölcset is tisztelték, kinek szava megért minden pénzt.
Legfontosabb egymáshoz a közlés.
Igy mégsem válhat semmise kőddé.
Minden olyan egyszerűnek tűnhet.
De olykor emiatt, minden könnyen eltűnhet.
A Lényeg sosem magamban keresett, hanem inkább másban a szeretett.
Átadni az érzelmet akár versben vagy zenében.
Hisz mit éreztett pár szó, az üres mondatokban.
Mit érnek a szimpla szavak ha nincs bennük érzelem, s ezért csakúgy elvész a messzeségben.
Mint a száraz, kopár falevél az őszi széllel szemben.
S Csak bizonytalanul gyanakodva a valódi érzéseiben.
