AURORA

Shapeshifter

Hiába a puha motelágy, egész éjjel csak forgolódtam és agyaltam. Úgy mindenen. A dolgok abszurditásán, hogy Amerika 50 állama közül, pont itt, Maine egyik városában, Dover-Foxcroftban találkozok össze másik két vadásszal, akikről közel mindent tudok, hála egy angyalnak. És egyre csak az jár a fejemben, hogy mi közöm van hozzájuk. Vagy az én drága ballonkabátos figurámhoz. Meg úgy egyáltalán, a legnagyobb kérdéseim mind miérttel kezdődnek.

Közel a Winchesterek motelszobájához foglaltam magamnak egy sajátot, mindössze háromajtónyira. Egy kiadós zuhany és pár falat rendelt pizza után bevetettem magam a paplan alá, de alvás, az nem volt. Túlságosan is pörgött az agyam, nem tudtam álmot erőltetni magamra, csak késő hajnalban. Így, mikor reggel, mindössze fél óra alvás után felkeltett egy irdatlan hangos és erőszakos dörömbölés, mint egy frissen felkeltett zombi, úgy vonszoltam el magam a bejárati ajtóhoz.

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármilyen éberséget, vagy az életem épségére való figyelmet kimutassak, így fegyver híján nyitottam ajtót. Még a kukucskálón sem néztem ki, hogy ki a vendégem. Szerencsére, csak egy ismerős volt. Akinek még kevésbé örültem.

- Jó reggelt. - köszöntött mosolyogva Dean. Lehet, hogy fáradt voltam, meg ilyesmi, de akkor is szöget vert a fejembe, hogy Dean Winchester mióta mosolyog így rám?

Megforgattam karikás szemeim és nyitva hagyva az ajtót visszaindultam az ágyba. Csodálatos látványt nyújthattam a szénaboglyával a fejem tetején és a gyűrött ruházatomban. Mint aki most lépett ki egy horrorfilmből a való életbe, ami felér egy másik horrorfilmmel.

- Jobbat. - morogtam és visszadőltem fekhelyemre.

- Jobb lenne, ha összeszednéd magad, mert mindjárt indulunk. Találtunk egy nyomot Sammyvel. - lépdelt beljebb.

- Mifélét? - fúrtam a fejem a párnámba.

- Ha jössz, megtudod. - Felhorkantam. Felkönyököltem, majd törökülésbe ültem. Kihúztam a párna alól az ott megbúvó pisztolyomat, amit vészhelyzet esetére tartottam ott. Kivettem belőle a tárat, megnéztem, hogy minden golyó megvan e, majd élesítettem a fegyvert.

Dean természetesen egyből mozdult és hátrált pár lépést.

- Most mi van? - kérdeztem ránézve.

- Ezüstgolyók, mi? - kérdezte. Ha nem tudnám, hogy vadász és az ő fegyverében is ezüstgolyók vannak, azt mondanám, megijedt.

- Miért? - válaszul csak egy vállrándítást kaptam. - Hol van Sam?

- Itt marad a motelben és nyomozgat még egy kicsit. - felelte teljes nyugalommal. Egy bólintással nyugtáztam a dolgot.

- Adj tíz percet. - azzal kipattantam az ágyból, a pisztolyt az éjjeliszekrényemre tettem, majd a fürdőbe indultam.

Összeszedelőzködtem és egy táskába pakoltam azokat a holmikat, amik szerintem kellettek. Vagyis, még több ezüstöt. Valami nagyon nem stimmelt Deannel.

- Mehetünk?

- Hogyne, egy pillanat. Hagyok egy üzenetet a takarítónőnek, hogy a fürdőszobát rakja rendbe, mert az előző tulaj úgy hagyta.

- Erre most nem érünk rá!

- Csak egy perc. - kotortam ki az éjjeliszekrény fiókjából egy papír fecnit és az első kezem ügyébe akadó tollal hagytam rajta egy üzenetet. Csakhogy, az nem a takarítónőnek szólt, hacsak nem egy igen termetes, hosszú hajú férfiról van szó. Röviden, tömören: Sherlock, Mr. Anti-feminizmussal elmentünk ezüstkészletet venni. Majd jövünk. Andy.