AURORA

Hunters and Huntress

- Találtatok valamit?

- Semmit.

- Úgy szintén. – válaszolt egymás után Dean és Sam. Sóhajtottam egyet.

- Oké. És, mit tudunk? – fontam össze a karjaim a fehérre meszelt falat támasztva. Egy motelszobában voltunk, és míg én jót álltam magamért, a Winchesterek az asztalt elfoglalva dolgoztak. Én is dolgoztam. Csak én máshogy. A saját módszereimmel.

Oké, be kell, hogy valljam, eléggé zavarba ejtő két olyan emberrel együtt vadászni, vagy egyáltalán egy fedél alatt lenni, akik a kilátások szerint elég nagy hírnévnek örvendenek. Több szempontból is. Még mindig az apokalipszises angyalosdin járt az eszem. Talán sokan hibáztathatták volna őket emiatt – meg sok más dolog miatt is -, de én nem tettem. Csak végignéztem rajtuk és olyan érzésem támadt, mintha ismerném őket. A gondjaikat, a terhet, ami rájuk nehezedik.

Bár, e percben csak két férfit láttam, akik valami elképesztő összpontosítással bújták a laptopot és pár könyvet meg újságot egyszerre. Sam komoly fejet vágott, ám bátyja, a koncentráláshoz elengedhetetlen nyelv-kiöltést is villantott. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Nem sokat. Amennyit az újságírók leírtak az esetről. – Sam a mondandója közben feltápászkodott, kiropogtatta a nyakát, aztán útját a gyér felszereltségű konyhapult felé vette. Mindenki hatalmas örömére egy kávéfőző azért csak akadt ebben a szobában. – Két hulla, egy házaspár. A saját házukban gyilkolták meg őket két napja, olyan éjfél tájt. – ásított egy nagyot. – Szemtanúk nincsenek, csak a tehetős pár bejárónője fedezte fel a holttesteket délelőtt tízkor.

- Javíts ki, ha tévedek, de ez túl sok információ ahhoz képest, hogy csak egy újságból származik.

- Igen, tévedsz. – torkollt le Dean, fel sem nézve a kutakodásaiból.

- Dean. – szólt rá öccse, mire az említett méltóztatott ránk nézni. Tulajdonképpen, inkább csak testvérére. Amilyen szószátyár volt az étteremben, az után pedig a parkolóban, olyannyira lett hallgatag, amióta együtt „nyomozunk". Már, ha ezt lehet annak nevezni, mert én csak álltam egy helyben, behajítva a szoba egyik sarkába, míg ők némán gyarapodtak a tudást illetően. Szándékosan, vagy sem, de a háttérbe szorítottak. És még mindig Sam tűnt együttműködőbbnek.

Felvont szemöldökkel vizslattam az idősebbiket. Nyilván feltűnt neki, hogy nézem, de nem tett semmit, csak visszabújt a nyomok közé.

- Ennyi minden, amit tudunk, mert felsőbb engedélyek nélkül nem adták ki az aktát. – már meg sem mertem kérdezni, hogy ez ügyben mit akarnak tenni. Nem azért, törtem már be pár helyre én is, de azért egy rendőrség mégiscsak rendőrség.

- Tehát jártatok az őrsön. Szuper. – ellöktem magam a faltól. A szemközti falnál, az ablak alatt hasalt a földön a táskám a legalapvetőbb dolgokkal, mint két pisztoly, egy pulcsi, egy kés szett, némi só és szentelt víz. Felkaptam a vállamra és a rókás kulcstartót, meg a rajta lógó kulcsot kihalászva a zsebemből elindultam ki az ajtón.

- Most meg hová mész, Rókicám? – kérdezte piszkálódva Dean. Gondolom észre vette a kulcstartóm.

- Megoldom a problémátok. – azzal magára hagytam a párost.

A furgonom az épület túlsó részén parkolt. Kinyitottam, elhúztam a hátsó ajtót és bemásztam rajta, majd magam után zártam be. Előkotortam a rég nem használ szövetségi nyomozós jelvényeim dobozát, meg kerítettem valami tisztességesebb ügynökhöz méltó szerkót is. Átvedlettem a kizárólag szakmai hosszúságú szoknyába, a fehér ingbe és zakóba. Egy magas sarkút is találtam. Hogy én mennyire utáltam a magas sarkú cipőket! Kényelmetlenek és nem mellesleg, szeretek olyan pici lenni, amilyen vagyok. Nem húztam fel a talpam és bokám gyilkosát a lábamra, még nem. Nem tudom, más nők hogy képesek benne vezetni, járni, dolgozni, vagy egyáltalán létezni. Számomra ez volt a rejtély, és nem a szörnyek.