AURORA

Real Nightmares

Fehérség. Amerre csak nézek. És pár visszhangzó mondat, ami mindent betölt. „Segíts nekik! Védd meg őket! Kellesz nekik!" És egyre csak ez ismétlődött. Újra meg újra. Belefájdult a fejem, annyira hangosan kongott benne. „Kellesz nekik!" Jobbra kaptam a fejem. „Segíts nekik!" Balra fordultam. „Számítanak rád!" Előre fordultam és a fehérségben kirajzolódott egy szürkésen rikító alak. Szárnyakkal.

Nem volt arca, csak egy árny volt. Egy angyal árnyéka. „Aurora." - szólított meg. A fejemben szólt a hangja. „Keresd meg őket! Szükségük lesz rád! Óvd meg a Winchestereket! Mindegyiket!"

- Ki vagy te? - kérdeztem elakadó lélegzettel. Zavarban voltam, hisz nem mindennap találkozik az ember angyallal. Pláne nem egy hitét vesztett vadász.

Nem válaszolt, de előlépett az árnyékból. Immár egy harmincas éveiben járó, fekete hajú, enyhén borostás férfi állt előttem. Világos barna ballonkabátja kigombolva lógott a válláról. Elegáns öltönyt és hozzá illő fekete nadrágot viselt. Fehér ingje kivillant kék nyakkendője és az öltönye peremvonala között. Komor, elkötelezett arccal bámult, és kék szemével méregetett. Nyeltem egy nagyot. Ismét feltettem a kérdést: - Ki vagy te? - de megint néma maradt.

„Keresd a Winchestereket!" - hallatta utoljára hangját a fejemben, azzal eltűnt. Lassan megszűnt a fehérség, helyét a fekete semmi vette át.

Kinyitottam a szemem, hogy bármit is láthassak. Felültem az ágyban, de a szememnek és az agyamnak még kellett pár szívdobbanásnyi idő, hogy feldolgozza a környezetem információit. Ahogy tisztult a látásom, kiugrottam az ágyból. Már régi szokásom, hogy teljes harci díszben alszom, olyan ruhában, ami másnapra is jó. Így, nem pazarlom az értékes időmet. Amilyen gyorsan csak tudtam, összekapkodtam a holmim és mindent belevágtam egy bőröndbe.

Ahogy csak lehetett, el akartam hagyni a várost. Nem voltam idióta, tudtam, hogy nem csak egy egyszerű álom volt, amit láttam. Mellesleg, semmi kedvem nem volt egy angyal után pár démonba is belebotlani.

A hivatásom volt a démonok pokolra küldése, de most nem ment volna. Alul maradtam volna. Zaklatott voltam és zavarodott. Talán egy kicsit féltem is, bár ez amolyan részletkérdés volt csak.

Felvettem a bőrdzsekim, majd a motel kulcsát felkapva az asztalról húztam el a csíkot. A parkoló felé az úton leadtam a tulajnak a szobakulcsokat, majd egyenesen az én drágám felé indultam. Egy egyszerű, kék kis furgon volt, sanyarú időkben egy kisebb otthonnak is megfelelt.

Elhúztam az ajtót és bedobtam a táskám. A kocsi falán különböző fegyverek sorakoztak egy bordó függöny mögé rejtve. Bemásztam, majd magam után bezártam belülről az ajtót. Kikutattam egy biztos-ami-biztos pisztolyt és hátul a nadrágomba csúsztattam, a bőrdzsekim pedig ráhúztam. Ott senki sem veszi észre, hacsak nem egy perverz disznó.

Előre másztam a volán mögé és a plüssrókás kulcstartóval megáldott kulcsaimat beledugtam a zárba és ráadtam a gyújtást. Elindultam, ki a városból.

Már lassan egy órája utazhattam, amikor megcsörrent a műszerfal egyik résébe hajított mobilom.

- Mi a franc... - morogtam és fél kézzel kezdtem el kotorászni, közben próbáltam még az útra is koncentrálni. Már azt hittem feladja az illető, mire megtalálom a telefont, de az csak nem akart elhallgatni. Egy örökkévalóságig csengett.

Nagy nehezen kihalásztam rejtekéből a zenélő eszközt és a zöld gombot megnyomva a fülemhez emeltem. Semmit sem kellett mondanom, a telefonáló azonnal beszélni kezdett. Hirtelen tapostam a fékbe, így majdnem elvesztettem az irányítást a kocsi felett. A szemem tágra nyílt és igyekeztem lassabban venni a levegőt. Nem sikerült.