Cukor és kávé

Kilencedik fejezet - Beszélni kellene róla

- Helló! – köszönt a telefonba Anna kicsattanó örömmel. – Aláírták a szerződést meg van!!!

- Gratulálok! – ujjongtam én is.

- Megnézted már az emailjeidet?

- Nem. miért? – kérdeztem vissza csodálkozva.

- Nézd meg és meglátod! – kuncogott a vonal túl végén Anna.

Kelletlenül álltam neki bekapcsolni a gépet, majd belépni a fiókomba. Anna levele az elsők között állt.

- Na, meg van?

- Igen, látok valamit. - nyomtam el egy ásítást és megnyitottam az üzenetet. – Édes, Istenem! – tört ki belőlem a sóhaj és Anna vidáman nevetett. Pedig ez a sóhaj nem az örömé volt. – Nem, hiszem el, vettél egy jegyet nekem?

- Bizony! Pénteken már repülhetsz is hozzám! Csak miénk lenne a hétvége!

- Csodálatos! – csuktam le a gépet, hogy ne lássam a tolakodó levelet.

- Nem örülsz neki?

- De! De nagyon is! Csak annyira hirtelen jött! – mentegetőztem. – Annyira jó lenne tényleg találkozni és nem csak így virtuálisan.

- Nagyon várlak már. Készülök!

- Szeretnél valamilyen haza ízt esetleg? – kérdeztem, hogy tereljem a témát.

- Hát, túró rúdi az nagyon hiányzik. és a Balaton szelet. Tisza kavics. Duna kavics. Francia drazsé!

- Nem is pakolok be ruhát, hanem ezekkel töltöm meg a táskám!

- Édesség csempész! – és Anna felszabadultan nevetett a gyenge viccen. – Most sajnos mennem, kell. Nem tudtam kivárni, hogy te keress engem miatta!

- Gondoltam! – és cuppantottam hozzá. – Később beszélünk!

- Hívlak este! – ígérte Anna és letette a telefont.

A reggeli kávé keserű lett. A rendőrőrs fele dugóba keveredtem és már kilenc is elmúlt mikor leroskadtam a székembe.

- Elkéstél! – nyitott be Beleth frissen. A haja még kicsit nedves volt a víztől.

- Eláztál vagy zuhanyoztál?

- Zuhanyoztam. Néha itt szoktam, ha nincs időm haza ugrani. – ült le a szófára. – Jövő heti kötelező beszélgetést szeretném letudni ezen a héten. – jelentette be.

- Hogy mondod? – kérdeztem vissza ingerülten.

- Tudod, kötelező naplót vezetned a beszélgetéseinkről. Így gondoltam mivel jövő héten nem lesz időm nagyon, ezen a héten letudnánk.

- Nézd Beleth ez nem így működik. Nem fogok most beszélgetni veled, hogy aztán a jövő heti konzultációt kipipáljam. Nem véletlenül kötelezők ezek az alkalmak.

- De a jövő hetem nagyon necces lesz. Most nem halsz bele, ha ma beszélgetünk és majd a következő héten meg adminisztrálsz.

- Nem.

Beleth úgy nézett rám, mint akit arcul ütöttek. Felállt és minden szó nélkül kivonult a szobából.

- Megérdemelte! – mondtam magamnak. Nem voltam kedves vele. De miért is lettem volna vele az?! Felpattantam a székről és fel le kezdtem el sétálni. Az egész Beleth hibája volt. Azért is, mert össze zavart. Azért is mert egy aprócska kis jelet vártam tőle, hogy miképpen érez irántam. Elmúlt-e benne az a nagy szerelem, ami engem felemészt annak ellenére, hogy kapcsolatban vagyok. Elfeledkezett a szerelmes versekről, amiket küldtünk egymásnak. Mi lett azokból a kislányokból, akik szerették egymást? Benne még vannak egyáltalán ilyen érzések. Mert Beleth soha nem beszélt magáról igazán. Történeteket mesélt.