Cukor és kávé

Negyedik fejezet - Így állunk...

A tesztekkel egy hét alatt végeztem. Anna segített az összepontozásban és hétfő délután elégedetten tudtam leadni. Kezdtem már elfelejteni ezt a kellemetlenséget, mikor is szerda reggel Szabolcs felhívott.

- Szia. – köszöntem a kagylóba.

- Szerbusz. – fogadta a köszönésemet hivatalos hangon Szabolcs. Innen tudtam, hogy valami nincs rendben. A tenyerem izzani kezdett, most fogja velem közölni, hogy mindent elszúrtam... - Ráérsz?

- Persze, mondjad nyugodtan.

- Figyelj, van egy kis probléma.

- Eltoltam a tesztet? – préseltem ki magamból a kérdést. Hogy a francba tudtam volna eltolni?! Igyekezett a racionális felem meggyőzni. Neked csak ki kellett osztani....

- Nem. Vagyis, nem te.

- Tessék? – vontam fel a szemöldökömet.

- Az egyik hadnagy elszúrta a tesztet, nagyon rossz eredményt ért el.

- Újra kellene vele íratnom? – ráncoltam össze a homlokom. Mi a fene...?

- Nem. El kell érnie, azt a szintet, amin átmegy...

- Nézd, szerintem ez így annyira nem korrekt...

- Figyelj Lenke. – és éreztem, hogy beszélgetőpartnerem a vonal túl végén egyre idegesebb. – Tudom, hogy ez így nincs rendben. Tisztában vagyok ezzel és azzal is, hogy mi az amit kérni szeretnék tőled. Ma be fog jönni hozzád egy nagykutya és le akarja zsírozni majd a teszt eredményt. Menj bele. Kérlek.

- Nézd Szabolcs, én nem tudom, hogy ti itt mit csináltok... de ez akkor sem így működik. Tudod, te ez milyen következményekkel járhat? Nem csak magamra nézve... Ha kiderül elveszítem a hitelességemet és a szakma megbélyegez... A másik részről pedig ha bekattan akkor akár gyilkosság is terhelheti a lelkiismeretemet...

- Lenke, tisztában vagyok ezzel mind... - köszörülte meg a torkát Szabolcs.

Hallgattam. Szabolcs is hallgatott. Minden köszönés nélkül letettem. A férfi nem hívott vissza, amit nem bántam. Kedvetlenül ültem a helyemre.

A korrupció minden hol jelen van. Mi lesz? Hogy lesz? Tanakodtam magamban. Ide jön majd a nagykutya és megfenyeget vagy itt hagy egy doboz bonbont. Nekem, mit kellene tennem? Szabolcs nem véletlenül adta nekem a munkát. Ismerem annyira, hogy ne akarjam bemártani a kamaránál.

Türelmetlenül vártam az illetékest. Nem tudtam semmivel sem lekötni magam, csak túl akartam jutni mindezen. Aztán olyan három óra fele, kopogtak.

- Szabad. – szóltam oda, de nem álltam fel az asztaltól.

Egy magas, ötvenes éveiben járó, szilfa termetű férfi lépet be a helyiségbe.

- Szép napot. – köszönt kellemes bariton hangján. – Eszterházy Tivadar százados vagyok.

- Örvendek. – fogtam vele kezet. - Malonyai Lenke. Miben segíthetek?

- Tudja... - és helyet foglalt. – Az egyik tagunknak nem sikerült valami remekül a teszt.

- Akkor sajnos, számolnia kell a ...

- Nem számolunk semmivel sem. – emelte fel a hangját. – Tudja, kiről van szó?

- Nem. – ez volt az igazság. Nem az én dolgom volt ítéletet mondani.

- Eszterházy Belenie Teodóra hadnagy, kiváló rendőr.

- Elhiszem. – a szívem hírtelen a torkomban dobogott.