Cukor és kávé

Hatodik fejezet - Bécs

Alig akartam elhinni, hogy megérkeztünk Bécsbe. A hotel szoba ablakában álltam és néztem kifele az ablakon. Anna izgatottan pakolt ki a bőröndjéből és csacsogott arról, hogy mit kellene megnéznünk. Merre menjünk ... Azonban késő délután lévén csak a séta és a vacsora maradt.

- Nem maradhatnánk itt? – dőltem hanyatt és az ágy puha matraca körbe ölelt. Éreztem a frissen mosott ruha kellemes virág illatát.

- Majd este. – nyújtotta felém Anna a kezét. – Ideje lenne sétálni... van a közelben egy kis vásár, azt érdemes lenne megnézni és pont belefér az időnkbe.

- Hánykor van vacsora?

- Héttől kilencig mehetünk le enni. De gondolom nem vagy még éhes.

- Nem. – fogadtam el a kezét és megpróbáltam magam mellé húzni, de Anna makacsul állt.

- Nem! Nem! Gyere csak! – kezdett el ő is húzni engem.

- Miért nem te jössz ide?! – és szabad kezemmel megpaskoltam magam mellett az ágytakarót.

- Azért mert én tartani akarom a menetrendet! Különben is, nagyon rövid ez a három nap...

- Jól van! – és hagytam, hogy Anna felhúzzon, majd megcsókoltam. – Menjünk.

- Menjünk is, mert meg kell néznünk a kivilágított Holfburgot. Holnapra meg elég sok mindent beterveztem....

- Remélem, azért nem felejtetted el, hogy egy nap 24 órából áll! – figyelmeztettem vidáman a liftben.

- Nem felejtettem el... de ilyenkor annyira szeretném, ha legalább 28 órából állna.

- Ha a Marson élnénk, lenne plusz 40 percünk. – húztam el a számat. – De az biztos, hogy munkával töltenéd...

- Na! – méltatlankodott Anna. – Vegyük meg a 72 órás jegyet, aztán mehetünk csavarogni.

Kéz a kézben sétáltunk a városban. Anna még ebbe a pár órába is képes volt egy csomó mindenhez elrángatni. Hét órakor, a szállodánkhoz közeli kis vásárba barangoltunk. Ez volt a levezetés. Kissé elsodródtunk egymástól, de nem bántam, mert úgy voltam vele, hogy meglepem valami aprósággal. A felcicomázott standok között lépkedve meg megálltam és az ideális ajándékot kerestem. Nem tudtam mi is az pontosan. Az egyik kézműves asztalnál, megtorpantam és a gyöngyből, bőrből, kagylóból és gyapjúból készült mesterműveket csodáltam. Az ősi időket idézte fel bennem mikor az ember még barlanglakó volt. Az egyik lemezeléssel készült, bőrrel átfont színes karkötőt néztem.

„ Mennyire tetszene ez Belethnek!" Jutott eszembe és az apró kiscsecsebecse kifordult a kezemből. Riadtan pásztáztam végig a kínálatot, de semmi Annásat nem találtam. Mintha csak menekültem volna, úgy taszítottam arrébb magam az asztaltól. Az eladó kissé riadtan tekintett rám, szeméből kiolvastam az értetlenkedést. Még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, lehajtott fejjel tovább indultam. Egy képeslappal minden rendben lenne, de egy karkötővel.

Annának végül egy bögrét vettem. Egy jelentéktelen kinézetű bögrét, olyat, amit a Váci utcában is kínálnak az árusok csak más felirattal.

- Meg vagy! – lépet mellém Anna és megcsókolt. – Minden rendben?

- Persze! Csak fáradt vagyok... az utazás, a városnézés...

- Mit vettél? – kíváncsiskodott Anna és én elszégyelltem magam. – Csak egy bögrét Szabolcsnak...Az irodáját kicsit feldobom vele. Te találtál valamit?

- Még nem... - hunyorgott rám Anna. – De előttünk van még pár nap!

- Menjünk enni, mert lemaradunk róla...

Nagyon kellemes hangulatban fogyasztottuk el a vacsorát a szálloda éttermében. Anna elemében volt és rengeteget mesélt, gondolatai ide-oda csapkodtak. Ebben az izgalomban benne volt a külföldi útja is. Így képtelte el azt is, csak nélkülem...

Fent a szobában fáradtan huppantam le a franciaágyra.

- Majd kipukkadok! – sóhajtottam fel.

- Jössz fürdeni? – nézett ki az ajtó mögül Anna.

- Veled? – kaptam fel a fejem.

Anna csak egy csábos mosollyal válaszolt és eltűnt a szemem elől. Nem sokáig ültem tétlen...

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>

- Istenem! Szinte megszólal! – sóhajtott fel Anna. Csodálattal nézett fel a Parlament előtt álló Pallasz Athéné szobrára. Lopva lefényképeztem a csillogó napfényben.

- Pallasz Athéné volt Zeusz legkedvesebb gyermeke. – néztem fel én is a görög Istennőre.

- Tudtad, hogy a Pallasz névnek van egy érdekes története. Nem sokan ismerik.

Kíváncsian néztem Annára.

- Pallasz egykoron Athéné gyermekkori játszótársa volt. Sokat gyakoroltak együtt és egy harci gyakorlatnál Pallasz állt győzelemre. Zeusz, hogy megvédje lányát, Athéné elé tartotta az égiszt, amitől Pallasz annyira meglepődött, hogy elfeledkezett egy pillanatra magáról. A helyzetet Athéné kihasználta és akkora csapást mért ellenfelére, hogy az meghalt. Athéné akaratlanul is elpusztította legkedvesebb barátját. Athéné az ő emlékére faragtatta a Palladiónt.

Nem szólaltunk meg csak azután, hogy messzebb kerültünk a szobortól. Valahol nagyon szomorúnak találtam a történetet. Akaratlanul is Beleth jutott az eszembe, aki elpusztított engem...

- Beülünk meginni egy kávét? – kérdezte Anna.

- Akár ehetnénk mellé egy kis Apfelstrudelt is, nem?

- Látom ragadt rád valami!

- Mi az, hogy! Tudok pár udvariassági szabályt! Minthogy, nekem Melange-t kell kérnem, ha már itt vagyok Bécsben!

Anna nevetve terelt a kávéház felé.

Leadtuk a megrendelésünket majd kiültünk a teraszra, hogy kiélvezzük a kellemes napsütést.

- Mit nézünk meg még?

- Mehetünk múzeumba is, de én még szeretném megnézni a Fogadalmi templomot és a Savoyai Jenő nyári rezidenciáját... De ha már amúgy is elhagyjuk a belvárost, megnézhetnénk a Gasometert. Ez azért érdekes, mert a használaton kívüli tartályokat átalakították... üzletközpontokká, irodákká, diákszállóvá... Megnézhetnénk.

- Benne vagyok! De meg kell látogatnunk Falcot! Rock me Amadeus! – emeltem fel a kezem ördög villát mutatva.

Anna felkacagott és megrázta a fejét.

- Én meg már azt hittem, hogy Beethoven sírját néznéd meg...

- Az is belefér, nem? – dőltem hátra és behunytam egy pillanatra a szememet. – Nagyon boldog vagyok, most itt veled...

- Én is... - hallottam Anna édes hangját.