Lány a maszk mögött (BEFEJEZETT)

11.

- Most még nem - sóhajtottam, már annak is örültem, hogy egyáltalán az én segítségemet elfogadta.

- Örülök, hogy veled van. Amennyire tudod, tartsd tőle távol Stellát és...

- Steve - vágtam a szavába. -, vigyázok rá.

Steve a szemembe nézett és lassan bólintott. Ezzel rám bízta a lányát, én pedig magamra vettem a feladatot, mint küldetését a védelmező harcos.

LILY

Sky és Aiden egyhangúlag egyetértettek abban, hogy kerülnöm kell minden konfliktushelyzetet anyámmal, és csak az érettségire koncentrálnom. Persze, egy kívülállónak ez mindig sokkal könnyebb. A tanácsokkal is bőkezűen bántak, mert nem ültek nyakig ebben a helyzetben, érzelmileg nem voltak érintettek és nem érezték azt a nyomást, amit én.

Mondani egyszerűbb, mint megtenni. Képtelen voltam rá, hogy letiltsam, mégiscsak az anyám, bármennyit is ártott nekem, ő nevelt fel. Tudtam, mennyire reménytelen a helyzet, de valahol még mindig bíztam benne, hogy megváltozik, jobbra fordulnak a dolgok, és észhez tér. Nem tudtam elszakadni ettől az érzéstől, nem tudtam másként gondolkodni és elszakítani azokat a szálakat, amik még hozzákötöttek.

Ő is így gondolta, persze, egészen más indokok vezérelték. Csapdába estem.

- Lily, mindent megkaptál, mindent megtettem, hogy jó iskolába járhass, ruháztalak, etettelek, egész éjjel gürcöltem, hogy megvegyem azt a farmert is, amit annyira szerettél volna! Emlékszel?

A második telefonhívás egyedül talált. Éppen tanultam, nem is néztem a kijelzőre, mikor felvettem a telefont, csak amikor meghallottam a hangját, fogott el a rémület. Nem tudtam válaszolni. Le kellett volna tennem, de képtelen voltam rá, hallanom kellett, tudnom kellett, mit akar még tőlem.

- Ki kell segítened! Nincs pénzem!

- Már nem lakom veled, nem költesz rám. Hogy lehet, hogy még sincs pénzed?

Szíven ütött, hogy csak azért keres, mert pénz kell neki. Miben reménykedtem? Hogy én vagyok a fontos? Hogy engem hiányol? Számára mindig csak a pénz volt a fontos, az eszköz, amivel megszerezhette, amire szüksége volt a maga boldogságához. Más nem számított.

Rólam is csak olyankor vett tudomást, amikor kellett valaki, akit okolhatott a saját kudarcai miatt. Mindig engem hibáztatott, amiért kiürült a kassza. Drága az iskola, a bérletem, a könyvek, a ruháztatásom. Mindig volt kifogás, és persze a hibás is mindig én voltam. Az igazság pedig távol volt attól, amit állított. Ezek a költségek sem őt terhelték, de szerette így beállítani.

- Számla hátralékom van, ki kellene fizetnem és te megteheted, hogy segítesz!

Megtehetem. Nem kér, utasít. Elvárja, kizsarolja. Csak kihasznál. A szeretetnek szemernyi nyoma sincs benne. Mintha felcserélődtek volna a szerepek: ő a hisztis gyerek, én meg a szülő, aki helyrehozza mindazt a felfordulást, amit maga körül okozott. Ezért hívott. Nem én kellek neki, csak a pénz.

- Mégis hogyan?

- Apádtól kapsz pénzt.

Hallgattam. Apa e havi utalása ma reggel érkezett meg és sokkal több volt a szokásosnál. Nem tudtam, mire véljem, hiszen a születésnapomra már kaptam egy nagyobb összeget. Zavarban voltam. Talán apa tévedett? Lehet, nem is nekem szánta az összeget. Fogalmam sem volt, mit kezdjek vele.

- Apád nagyon mérges!

Szóval beszélt vele. Vajon ahhoz van köze a pénznek, hogy már nem lakom anyával? Kicsit ellentmondásosnak éreztem, amit anya állít, és azt, amit apa tett. Ha mérges lenne, miért küldene a szokásosnál többet?