Lány a maszk mögött (BEFEJEZETT)

25.

LILY

- Lily, Hahó! Jókor zavarlak?

Apám hangjának tettetett vidámsága egy pillanatra kirántott az apátiából. Céltalanul nyomkodtam a távkapcsolót, egyik csatornáról váltva a másikra, már a sokadik körnél tartottam. A legértelmetlenebb pótcselekvés, amit csak kitalálhattam ennek a szörnyű napnak zárásaképpen.

- Mindig jókor zavarsz - mosolyogtam meg ezt a gyerekkoromból átmentett szófordulatot.

- Aggódtam érted. Hogy vagy?

- Csak túl sok minden történt egyszerre. Alszunk rá egyet.

Észrevétlenül jöttek elő a szavak és a mondatok, amiket magamban hordoztam szüleim válása óta. Apám hangja a telefonban előcsalta őket az emlékekkel együtt.

- Képzeld, Stella hívott az előbb.

Stella. Nem az anyád. Csak Stella. Hálás voltam a szóhasználatért, bár ebből sejtettem, nem volt pozitív élmény számára, hogy a volt feleségével beszélt.

- Képzelem, nem lehetett kellemes.

- Kikelt magából az ügy miatt, de sikerült lenyugtatnom. Az aggasztotta, hogy őt is megtalálja a sajtó.

Ez volt az a pillanat, amikor a gyomrom görcsbe rándult. Anyám, mint mindig, csak magára gondolt. Az nem érdekelte, hogy én hogy vagyok, mert mindig úgy gondolt rám, mint aki ezeket a helyzeteket úgyis átvészeli. Igaza volt, hozzáedződtem, hála a mellette eltöltött éveknek.

- Figyelj, Lily - folytatta apám, nem is várta, hogy véleményezzem anyám viselkedését. -, tudom, hogy milyen nehéz lehet ez neked. Ha gondolod, gyere el pár hétre Hartfordba, együtt túljutunk rajta, amíg le nem csendesül az ügy. Beszéltem Sky-jal, mindent megtesz azért, hogy helyrehozza a dolgokat.

Az előbb a gyomrom, most meg a szívem.

- Ő hogy van?

- Rémesen. Mint egy árnyék.

Szívem továbbra is küldte a jelzéseket. Vadul dübörgött, miután az előbb akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a helyéről.

- Lily, ott vagy még?

- Itt, csak nem esik jól, hogy így állnak a dolgok.

- Gondolkozz azon, amit mondtam. Hartfordban kipihenheted magad. Nem akarom rád erőltetni, csak szeretném, ha tudnád, hogy számíthatsz rám. Vigyázz magadra!

- Te is.

Még mindig dübörgött a szívem, miközben a süket telefont továbbra is fülemre szorítottam. Lassan letettem és a távirányító után nyúltam, hogy ne kelljen a szívemre figyelnem.

Elölről kezdtem a kapcsolgatást.

***

Erős férfikéz fonódott a kezemre, majd kivette belőle a távirányítót. Felipe mellettem ült a kanapén és az arcomat figyelte.

- Elaludtál.

- Mennyi az idő?

- Még nincs késő, de kellene a helyem. Tudod, itt szoktam csövezni ezen a kanapén.

- Bocsáss meg! - felpattantam és tapogatódzva keresni kezdtem a telefonomat a párnák alatt, ahova becsúszhatott.

- Aiden miatt vagy kiborulva?

- Miből gondolod, hogy ki vagyok borulva?

- Püffedt arc, vörös orr, szomorú szemek. A szokásosnál is rémesebben nézel ki.