He stole my car and ran away with my heart

§twenty nine§

Az esküvő napján

Belenézek a fésülködőasztal tükrébe, és a gyomrom izgatottan ugrik össze. 
Mély levegőt kell vennem, közben megigazítok egy göndör hajtincset, ami kiszabadult a kócos kontyomból. Farkasszemet nézek magammal a tükörben, és meg kell állapítsam, hogy a sminkes nagyon jó munkát végzett. 
A tusvonalam könnyed és gyönyörű, saját erőből sose lettem volna képes így meghúzni. A szempilláim hatalmasak, a púderszínű rúzs az ajkaimon pedig kiemeli a kék szemem. 
Anyu újra visszatér mögém, és a beígért nyakláncot próbálja most összekapcsolni a nyakamon. Egyik kezemmel finoman a nyakláncon lógó medál után nyúlok, mire anyu végez a becsatolásával, a vállamra teszi a kezét, lehajol és rám mosolyog a tükörben.
- Gyönyörű vagy.
- A ti érdemetek- emlékeztetem, ösztönösen arra gondolva, mikor közösen elmentünk esküvői ruhát választani, megkeresni a sminkest, meg a mindenfélét.
- Na gyere, mutasd magad- húz fel a székről.

Nagy nehezen feltápászkodom, anyu pedig segít, hogy tüll ruhám könnyű kis szoknyája ne akadjon bele semmibe. Épp az anyagot simítgatom magamon, amikor nyílik a hatalmas, fehér ajtó, és a két kis koszorúslányom lép be rajta, sötétbordó ruhájukban.
- Emily...- sóhajt fel Emma, akit pontosan egy éve ismerek. Jelentkezett a balerina képzésre, csakhogy időközben barátnők lettünk. Most hosszú, vörös haját befonta, és hófehér virágokat tűzött bele. Rámosolyogtam.
- Istenem, de szép vagy!- sikkant fel mellette Clarie. Szőke barátnőmmel a vegyesboltban futottunk össze, ugyaniső felborított egy egész állvány édességet, én pedig segítettem neki összeszedni. Igazából azóta elég jóban vagyunk. Elnevetem magam, mire közelebb jőve segítenek rendberakni a ruhámat.

Hosszú percek telnek el, míg végre kinyílik az ajtó, és apu lép be rajta. Ahogy meglát, elfelejti becsukni az ajtót, és Emmának kell odaszaladnia, mielőtt bárki beláthatna rajta. Nevetnem kell apun, aki leesett állal lép közelebb hozzám, majd egyik kezével megragadja a kezem és körbeforgat. 
- Most annyira sírnék- jelenti ki, mire anyu is elkezd szipogni.- De- emeli fel hirtelen a mutatóujját.- nem sírunk! Ez egy boldog nap.
- Ahogy mondod- felfele pislogva próbálom eltüntetni a könnyeket a szememből.
Apu az órájára pillant, először a szemembe néz, majd széttárja a karját, amolyan "itt az idő" stílusban. Anyu veszi a lapot, és kisiet, koszorúslányaim pedig a kezembe nyomnak egy vörösrózsákból álló csokrot, ők maguk pedig kézbe kapják hófehér liliomaikat. Remegni kezd a kezem, az idegességtől úgy érzem, az összes smink leizzad rólam, ahogy apu felém tartott karjába karolok. Kézfejemre fekteti meleg, száraz kezét, aprót szorít rajta, így jelezve, nézzek a szemébe. Felemelem a fejem, ő pedig melegen elmosolyodik.
- Mindenki ideges az elején- egyből kitalálja, mi megy végbe bennem, amin elmosolyodom.- De ettől még ez a legcsodálatosabb dolog a világon. 
Nem tudom, mit feleljek erre, ezért összeszorítom a számat, és bólintok. Apu még mindig nem indult meg velem az ajtó felé, még mondani akar valamit.
- Tudom, hogy sajnálod, amiért Jason nem lehet itt- elhajlik a hangja, mikor pedig ismételten a szemébe nézek, könnyeket látok a tekintetében. Nekem is remegni kezd a szám széle, de apu halkan nevetve megpaskolja a kézfejem.- De akár hiszed, akár nem, ott ül az első sorban. És büszke rátok. Tudom, hogy ő ujjongana  leghangosabban a csóknál, Emily.
- Én is tudom, apu- mosolygok, már nyoma sincs a szomorúságomnak.
Apu válaszul biccent, int a lányoknak, majd megindul velem a hatalmas, fehér ajtó felé.

A kertbe vezet. Csodálatos kertje van az épületnek, amit kibéreltünk az alkalomra. Pontosabban anyuék bérelték, mi Nash-el csak mostanság álltunk igazán a lábunkra, de igyekszünk, nagyon igyekszünk. 
Egy hatalmas fa takarásában állunk meg, egy pár pillanatig figyeljük a nyüzsgő tömeget. Nyelek egyet, úgy érzem, a torkom olyan száraz, akár a sivatag. Apu újabb bátorító pillantást vet rám, közben két koszorúslányom megindul a felállított pavilon felé, szandáljuk csendesen kopog a műanyagon, mégis mindenki elcsendesül, és a feléjük forduló fejek megemelkednek, ahogy az emberek felállnak körülöttük. 
Aztán apu megindul, engem pedig a lábaim egyre csak visznek mellette, de közben a fejem teljesen máshol kavarog. Rengeteg ismerős arcot fedezek fel, mind kedvesen mosolyognak rám. Rég látott unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik pislognak rám a sorokból, Nash legjobb barátjának, Joe-nak családja, majd a többi barátja, akiket innen-onnan ismer. Rájuk mosolygok, aztán a tekintetem Nash vőfélyére, a mindig vidám Joe-ra téved. Joe biccent egyet a fejével, amit először köszönésnek vélek, majd rájövök, hogy nem az. Tudom, kire mutat, mégis lassan fordítom csak oda a fejem, hogy kiélvezzem a látványt.
Nash öltönyben nem egyszerű férjnek tűnik. Egy egészen különleges, tökéletes, nagyszerű férjnek tűnik. Találkozik a tekintetünk, mire szélesen elmosolyodom, ő pedig hátratett kézzel figyel, alsó ajkát szorgosan beharapva. Ahogy fogva tartja a pillantásomat, egyre magabiztosabban lépkedek apu mellett. Már nem félek attól, hogy a magassarkúm megakad egy kiálló gyomban, vagy hogy megbotlom benne. Ahogy attól sem félek, hogy az idegességtől hányni fogok. Ugyanis előrenézne nem látok mást, csak a férjemet, aki le sem bírja rólam venni a szemét.