§twenty five§

4.7K 358 13
                                    

Sötét van. 
Mindenhol. 
Ez olyan sötétség, ami nem múlik el. Egyre sűrűbb és sötétebb lesz, szinte fojtogat a csend, az üresség... a hiány.
Mély levegőt veszek, és az alkaromra támaszkodom a hófehér fürdőm mosdókagylóján. Az orromról lecseppenő víz a lefolyóba hull, én pedig csak nézem, ahogy eltűnik. Felegyenesedem, és belenézek a tükörbe. Nos, elég ramatyul festek. Az arccsontom kiáll, a szemeim karikásak, mivel három napja szinte nem is alszom éjszakánként. Mivel csak melltartóban voltam, egyből szemet ütött a még szokásosnál is jobban kiálló kulcscsontom. A hajam elég zsíros volt már, ezért megmostam, szóval most a koromfekete, nedves tincsek még jobban elsápasztanak. Elzárom a csapot, és a mosdókagyló mellett felakasztott törölközővel megtörlöm az arcomat, majd nem nézve a tükörképemre, kimegyek a szobába.
Az ágyamra dobott, fekete-fehér csíkos pólóba bújok, megigazítom magamon a hosszú, lenge nadrágomat, és belelépek a vászoncipőmbe. Mikor leérek a konyhába, a rend és tisztaság totálisan felidegesít, ezért nem is időzőm el sokáig, csak felkapom a napi kajámat (egy almát), megfogom a táskámat, a slusszkulcsot, és megyek is az autóhoz.

A kórház felé aztán megint elnehezül a mellkasom. Mostanában gyakran csinál ilyet: mintha valaki ráülne, és olyankor kiszalad belőlem az összes levegőt. Majdnem el is veszítem az irányítást az autó felett, de aztán magamhoz térve parkolok le a kórház elé. 
Még most sem tudom felfogni, hogy Jason nincs többé. Talán sosem fogom tudni felfogni. 

A kórházba lépve intek a nővérkéknek, akik együttérző pillantásokkal rám mosolyognak, és már sétálok is a lifthez. Tudom, hogy valahányszor meglátnak, én leszek beszélgetésük további témája. A szerencsétlen lány, aki elvesztette a bátyját, és a szerelmét is majdnem. Hú, így tényleg elég gázul hangzik.

Nash kórterme előtt dr. Beckett beszélget egy nővérkével, mikor pedig odaérek, mindketten rám néznek.
- Jó, hogy itt van, Emily- időközben majdnem tegeződünk. Elmosolyodom, Beckett pedig int az éppen elmenő nővérnek, és a szemembe néz.- Nash állapota rohamosan javul, amióta maga itt van. Pár nap múlva hazamehet. Egyedül a mellkasi sebe miatt vannak aggodalmaim, de úgy tűnik az is rendben lesz.
- Ez csodás- kissé felélénkülök, bár korántsem tudok akkora lelkesedést mutatni, amekkorát szeretnék. De Nash jobban van. És csak ez számít. Beckett összehúzza a szemöldökét, pár pillanatig csendben marad, majd határozottan megszólal.
- Maga jól van?
- Persze- felelem habozás nélkül, majd megelőzve a kínos beszélgetést, elnézést kérve befurakszom mellette a kórterembe.

Amint meglát, Nash széles vigyorra húzza a száját, és félretolja a tálcáját, amin a kórházi koszt van.
- Enned kéne- biccentek a reggelije felé, miközben leülök az ágya melletti székre, és magam mellé ejtem a táskámat.
- Nem vagyok éhes- Nash megvonja az egyik vállát, mivel a másik még mindig fáj neki. Odanyúlva megsimítom az arcát, Nash pedig beledől az érintésbe. Könnybe lábad a szemem, és fölé hajolva egy puszit nyomok a homlokára. Nash édes mosollyal a szemembe néz, majd bal, ép kezével a kezem után nyúl, és összekulcsulja ujjainkat.
- Dr Beckett szerint pár nap múlva már haza is jöhetsz- mondom félhangosan. Valahogy nem bírok hangosabban beszélni, és még így is nyelnem kell, hogy ne rekedjek be.
- Tudom, nekem is mondta- lesüti szemeit, és hüvelykujjával mintákat kezd rajzolni a kézfejemre.
- Örülök, hogy jobban vagy- mondom őszintén, és a másik kezemmel újra megcirógatom az arcát. Nash elengedi a füle mellett a mondatomat, és a szemembe néz.
- Hogy vagy, Em?
- Jól- türelmetlenül felnevetek, és visszahúzom a kezem, hogy félretűrjem a hajam. Semmi kedvem pont most lelkizni, vagy bármi ilyesmiről beszélni. Megpróbálom elterelni a témát, hátha Nash feladja, így gyorsan elengedem a kezét, és visszahúzom elé a reggelis tálcáját.- Hm, ez nem is néz ki rosszul. Egyél valamit legalább.
- Hogy vagy, Em?- kérdi most erőteljesebben, én viszont próbálok úgy tenni, mintha meg se hallottam volna, tovább duruzsolok a reggeliről.
- Még narancsleved is van hozzá. Mázlista. Ó, és ha a szádba kanalazom? Mint mikor...
- Emily.- megütközöm, hogy a teljes nevemen szólít, és elhallgatok. Nash csendesen félrenéz, és visszatolja a tálcáját az ágya mellé. Mikor megint a szemembe néz, nekem már tiszta könny a szemem, Nash pedig együttérzőn a kezem után nyúl.- Minden rendben?
- I...- mielőtt kimondanám, hevesen megrázza a fejét.
- Nem az "igen", meg a "persze" érdekel. Jól vagy?
Ránézek a hatalmas kezére, amint védve fogja a most rettenetesen törékenynek tűnő, sápadt, hajszálerekkel átszelt kezem, és egy könnycsepp legördül az arcomon. Nash megfeszíti az állkapcsát- pontosan tudom, mennyire nem szeret sírni látni. Szaggatott levegőt veszek, és elfordítom a fejem. Nasht látom megmozdulni a szemem sarkából, de szándékosan nem fordulok meg.
- Hé... Em. Semmi baj. Én itt vagyok.- mikor még mindig nem reagálok (összeszorítom a szám, nehogy felbugyogjon az elfojtott zokogásom), Nash közelebb húz a kezemnél fogva.- Én... utálom, hogy ezt kell átélned. De én tényleg itt vagyok neked. Tudod, hogy mindig itt voltam neked, még akkor is, mikor...- elakad, keresgéli a szavakat, amitől nekem egyre több könny csurog le az arcomon.-... mikor elmentem. 
- Nash...- megpróbálok megszólalni, hogy megkérjem, hagyja abba, jól vagyok, de Nash folytatja, és még közelebb húz magához.
- Nem vagy egyedül, balerina. Sosem voltál, és most sem vagy.

Eltakarom a számat a kezemmel, mire Nash szabad kezével finoman maga mellé húz az ágyra, és egy jó hosszú puszit nyom a homlokomra, miközben én megint elkezdek pityeregni. Ez a sírás másmilyen, mint a három nappal ezelőtti. Ebbe színtiszta fájdalom költözött, és a sötétség, ami három napja folyamatosan jelen van az életemben, most még jobban felerősödik. Szótlanul ölel, mikor ülő helyzetbe tornázom magam, és a folyamatosan ömlő könnyeimet törölgetve, kapkodva kezdek el magyarázni.
- Anyáék még nem tudják, Nash. És meg kell szervezni a temetést, és beszélni kell Sam-mel, hogy hol szoktak ezek lenni, de talán előbb anyáéknak kellene szólni, ők mégis jobban tudják, hogy kell ezeket csinálni, vagy...- Nash végigsimít a karomon, amitől egyből elhallgatok, és kétségbeesetten a kezembe temetem az arcomat.
- Ne idegeskedj, Em. Amint kikerülök innen, mindent elintézünk, hogy Jason olyan temetést kapjon, amilyet megérdemel.
Szavai akkora megkönnyebbüléssel töltenek el, hogy majdnem elájulok. Erőtlenül bólogatva visszadőlök mellé, és egy puszit nyomok a nyakára, vigyázva, ne érjek a mellkasán pirosodó sebhez. A tudat, hogy Nash minden erejével - még egy kórházi ágyhoz kötve is - mellettem akar lenni, mindennél többet ér a világon. 

És most tényleg fogalmam sincs, mit fogunk kezdeni. Hogy hogyan tovább. Nash mellettem csendesen szuszog, és mikor felnézek rá, csak akkor látom, hogy elaludt. Finoman elmosolyodva még jobban hozzábújok, és mélyen belélegzem a bőre illatát. Bármi történjen, most már tényleg egymásra vagyunk utalva. Talán jobban, mint eddig bármikor. 
Szörnyen kell pisilnem, ezért vigyázva, nehogy felébresszem Nash-t - aki valószínűleg ugyanannyit alhatott a napokban, mint én - kimászok az ágyból, és besettenkedem a szobájában álló kis mosdóba. 

Mikor végzek, gyorsan megmosom a kezem, és már nyitom is az ajtót, mikor szörnyű nagy nyüzsgésre leszek figyelmes. Először az jut eszembe, hogy biztos behoztak valakit Nash szobájába, de mikor kilépek a mosdóból, bizonyossá válik, hogy nem erről van szó.
- Nővér, adrenalin injekciót kérek!- dr. Beckett hangja villámcsapásként ér, és ettől úgy érzem, mintha megnyomná valaki a 'pause' gombot.
- MI a baj? Mi történt?- kétségbeesetten próbálok közelebb furakodni Nash ágyához, amit most ellepnek az ápolók, és Beckett. Ahogy az orvos rám néz, hirtelen levegőt is elfelejtek venni.
- Clarissa, kísérje ki a hölgyet a folyosóra.- mikor a nővér tétovázik, Beckett elfordítja a fejét, és Nash-re néz.- Most.
Az alacsony nővérnek úgy kell kihúznia, mivel a lábaim teljesen elhagytak.
- Mi történik?- kérdezem a folyosón, miközben a könnyeimmel küszködöm.- A doktor úr azt mondta, sokkal jobb az állapota...
- A sebe- feleli, becsukva maga mögött az ajtót, és nagy szemeivel mélyen a szemembe néz.- A mellkasán meglőtték, mikor pedig azt kezeltük, nagy valószínűség szerint nem vettünk figyelembe egy artériát, amit a seb érintett.
- Várjunk...- a hatalmas ablakra néztem, amiben először a viharvert tükörképemet láttam, majd Nash-t, amint Beckett újraéleszti.- Istenem.
- Ne aggódjon, Emily- az alacsony nővér finoman megérinti a vállamat.- A doktor úr mindent megtesz, és mi is. Nash nagyon erős. Más katona nem élte túl az ilyen mértékű mellkasi sebet, de ő... szakadatlanul küzd.
- Ó, istenem...- suttogni bírok csak, és érzem, hogy a könnyeim már ömlenek. Ez túl sok. Ez nagyon sok.
- Kérem, Emily- Clarissa megragadja a vállam, és maga felé fordít, hatalmas szemeivel mélyen a szemembe néz.- Ne omoljon össze. Nash-nek szüksége van magára. Muszáj erősnek lennie. Tudom, hogy nehéz, de kérem, próbáljon kitartani. 
Bólogatni kezdek, és mélyeket lélegzem, miközben Clarissa letörli az arcom. Igaza van. Nem veszíthetem el Nash-t is. Nem hagyhatom cserben. Most nem.
- Mentsék meg- kérem, a szemeim még mindig könnyesek. Clarissa bólint, majd visszatér a kórterembe. 
Clarissa a terembe érve elhúzza a függönyöket, én pedig levegő után kapva letérdelek. Remeg a kezem, a szememet csípi a szárazság. A sarkamra ülök, és összefonom az ujjaimat. Próbálok nem bőgni, de esélyem sincs, a könnyek szépen lassan lecsorognak az arcomon.

Majd imádkozni kezdek.

He stole my car and ran away with my heartWhere stories live. Discover now