He stole my car and ran away with my heart

§twenty one§

2 nap múlva

Jason sikeresen megtalálta Nash bázisát. Bár, hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem volt ínyére először, és a veszekedésünket követően még sokáig húzta a dolgot, míg nem megelégeltem, és ráparancsoltam, hogy most már tegyen is valamit az ügy érdekében. Szóval egész este ébren voltunk és telefonáltunk, mikor pedig végül kiderült, hol van Nash, azonnal összepakoltunk és tűztünk a reptérre. Az árak egyáltalán nem tartottak vissza bennünket- sőt, inkább örültünk, hogy felhasználhatjuk a szüleink pénzét.
Ó, egyébként anyu és apu mit sem tudtak arról, ami a házban történt, de mivel Jason érkezéséről sem tudtak, egyáltalán ne, furdalt a lelkiismeret, hogy szólni kéne nekik bármiről. Tudom, undorító dolog, de Nash ügye után több vitát nem akartam a családban. Szóval Jason-nel megbeszéltük, hogy majd akkor szólunk anyuéknak, ha nagyjából minden megoldódott. Azért csak nagyjából, mert ugye olyan, hogy minden teljesen rendben van, szerintem nem igen lesz az életünkben. 
Jelenleg a repülőgép ablakán bámulok ki. Nemsokára megérkezünk Ottawa-ba, ahol Nash jelenleg valamiféle pihenésen van. Jason az út elején elkezdte magyarázni, hogyan is vannak ezek a csomópontok, de irdatlan hamar elvesztettem a fonalat, szóval csak annyit értetett meg velem, hogy Ottawa nincs előkészültségben, Nash-ék egyszerűen csak ott szállnak meg, mielőtt elrepülnének Európába. 
A pilóta bemondja a hamarosan bekövetkező érkezést, erre a gyomrom dió méretűre zsugorodik. El sem tudom hinni, hogy viszontlátom Nash-t. Annyi álmatlan éjszakát okozott, és most már csak egy karnyújtásnyira van. Csak abban reménykedem, hogy minden zökkenőmentesen fog menni, és Nash nem fog hazaküldeni, vagy ilyesmi.
Mély levegőt veszek, majd becsatolom a biztonsági övem. 

Mikor leszáll a gép, Jason maga előtt terel az ülések közti folyosón, én pedig a fülem mögé tűrök egy göndör fürtöt. Nem akartam nagyon kicsípni magam, de azért mégiscsak egy jelentős esemény elé nézünk, szóval... magasított derekú nadrágot vettem fel, Nike feliratú fehér pólóval, a fekete kardigánomat pedig a derekamra kötöttem. A napszemüvegem főleg a hajamat tartja, de mikor leszállunk a gépről a széles pályára, egyből az orromra húzom. A nap verőfényesen süt, az ég teljesen kék, ezt pedig jó jelnek veszem. Hihetetlen izgalom lesz úrrá rajtam, amint Jason megragadja a bőröndjeinket, és bizakodva rám pillant, aztán megindulunk egy autó felé.
- Hello, Sam!- fog kezet a bátyám a sofőrrel, aki katonai egyenruhát visel. Melegen a testvéremre mosolyog, és szabad kezével megpaskolja a karját.
- Üdv újra itt, Jason! 
Jason felém fordulva gyorsan magyarázatot ad ismeretségükre.
- Sam-mel egy seregben szolgáltunk még tavaly, mikor pedig kiderült, hogy ő is Ottawa-ban van, felhívtam és beszéltem vele a dolgokról.
- Én meg szerettem volna segíteni Jason-nek, és az édes kishúgának- Sam most rám nézett, én pedig elmosolyodtam.- Emily, igaz?
- Pontosan- adunk egymásnak két puszit, majd Sam összedörzsöli a kezeit, és miközben Jason-nel a bőröndjeinket rakják be a terepjáró hátuljába, rám kacsint.
- Csak hogy tudd, a te lovagod semmiről sem tud- nevetve megforgatom a szemeimet, Sam pedig összehúzza a műanyag 'függönyt' a terepjáró hátulján, ezzel kialakítva a csomagtartót, tulajdonképpen.- Néhány társát ugyan beavattam, de egyikük sem szólt róla Nash-nek.
- Akkor jó- felelem, bár a gyomrom olyan erősen rándul össze, hogy egy pillanatra azt hiszem, beleájulok a dohányszagú autóba.
Sam betessékel minket az autóba, ő maga pedig beül a volán mögé. A vezetési stílusát tudnám kritizálni, de a gyorsaság ellenére szabályosan és biztonságosan vezet.
Oké, ezt úgy mondom, mintha egész úton azt figyelném, hogyan vezet a hadnagy, pedig valójában megállás nélkül a levegőt kapkodom, és izzadok, mint kurva a templomban. Jason többször is hátrapillant, hogy jól vagyok-e, én pedig olyankor elmosolyodom. Mikor viszont nem lát, magamat marcangolom belülről, és eljátszom a gondolattal, hogy mi van akkor, ha ez az egész nem jó ötlet. Mi van akkor, ha Nash már látni sem akar többé? Hogyha zavarni fogja a jelenlétem, szerintem saját kezűleg fojtom meg magam. 
Megigazítom a hajam, és kinézek az ablakon. Lassan elhagyjuk a várost, ezzel együtt pedig valamiféle vibráló izgatottság lesz úrrá rajtam. Remegni kezdenek a térdeim, a gyomrom liftezik, a szívem pedig tornagyakorlatokat mutat be odabent. A mellkasomra szorítom egyik tenyerem, és lehunyt szemmel próbálok megnyugodni. 
Szeretem Nash-t. És azért jövök el hozzá, mert.... miért is? Mert haza akarom vinni? Mert azt akarom, hogy velem élje le az életét? Ennyire önző lennék?