He stole my car and ran away with my heart

§three§

A fiú megdermed, én pedig ledobom a táskámat.

- Fordulj meg- kérem halkan. A srác lassan felegyenesedik, szálkás, magas alkata a kocsim fölé tornyosul. Meglátok a kezében egy fém pálcát, és kínomban elmosolyodok.- Na, kérlek.

Bizonytalanul oldalra fordul, mikor pedig meglátja a lábamon a merevítős kötést, tudja, nem futnék utána, végül pedig teljesen felém fordul. Hirtelen levegőt is elfelejtek venni, és nem tudom eldönteni, hogy a hidegtől leszek-e libabőrös, vagy valami más okozza.

Fekete csősapka takarja a fekete hajzuhatag nagy részét a fején, néhány tincs azonban még így is a homlokába lóg. A tekintete olyan sötét, mint maga az éjszaka, az orra hegyes vége lehetetlenné teszi az arcát, az orrkarika benne pedig még vagányabbá. A szája szögletes és vörös, az állkapcsa pedig kidudorodik. Fekete, rövid ujjú felső van rajta, a jobb karját teljes egészében tetoválások borítják. Mindkét kezén fekete bőrkesztyűt visel, kopott farmerén egy lánc csillog tompán. 

Egy hűvös mosolyt varázsolok az arcomra, és előkeresem a rózsaszín pomponos kulcstartómat az Adidas táskámból. Amint megérzem a puha szőrt az ujjaim között, felemelem, és megpörgetem a mutatóujjam körül.

- Nem kell ellopnod az autómat.

- Mi van?- olyan az arca, mint aki nem akar hinni a fülének. A hangja mély rezgése újból libabőrössé tesz.

- Jól hallottad- mondom, összezárom az öklöm a slusszkulcs körül, majd egyetlen mozdulattal a fiú felé hajítom, aki ösztönösen elkapja, és tágra nyílt szemekkel néz rám.- Vidd el. Törd össze, bánom is én. Van benne még egy bontatlan Bruno Banani parfüm is, anyámtól kaptam. Sok pénzt ér, gondolom.

- Már nem azért, de...- előbb a kezében tartott kulcsra, majd rám néz.- ..jól vagy?

- Igazából egyáltalán nem, de ez már csak részletkérdés- vonok vállat belenyugvóan, és felnyalábolom a táskámat. A sötét fiú nem szól semmit, én viszont mégis megtorpanok. Annyi minden nyomja így is a szívem, annyira nehéz a mellkasom, hogy ha nem mondom el valakinek, estére szétnyom ez az egész. Ez a gyerek pedig nem úgy tűnik, mintha elfecsegné valakinek a titkaimat. És este van. Sötét. Balerina ruhában ácsorgok a járdán, kibontott hajjal, lesírt sminkkel... Talán jobb is, ha magyarázatot adok a külsőmre. Inkább magamnak, mint neki.- Valójában... csak nagyon egyedül vagyok. De nem csak ma este, hanem.. úgy értem, mindig egyedül voltam. Attól kezdve, hogy megszülettem, egészen a mai napig. És attól félek, ez már így kicsit sok lesz. Lehet, hogy bemegyek és felvágom az ereim- mondom komolyan, persze az utóbbinak a felét se gondolom úgy, hogy meg is tenném.

- Nem tudom, ez mennyire fog vigasztalni- kezdi tétován, a slusszkulcsommal hosszú ujjai között.-, de ebben az egyedüllét dologban nem vagy egyedül.

Fogalmam sincs, mióta, de most mosolyodom el először őszintén. A füle mögé tűröm a hajam, és kíváncsian nézek a srácra, aki, mintha csak bátorításnak venné, összefonja maga előtt izmos karjait és az autómnak dől.

- Árvaházakban nőttem fel. Sosem voltak szüleim, a testvérem egyedül az a koszos David volt, aki minden kislányt megmolesztált a játszótéren- beharapja a száját, hogy ne nevessen, én viszont egészen az első emeletig vonom a szemöldököm. - Viccelek.

- Beteg humorod van- állapítom meg, ő pedig rám villantja hófehér fogsorát, amely a félhomályban is csillog.

- Na, és neked mi a történeted, balerina?

- A szüleim gazdagok, én viszont ezt pont olyan ívbe szarom le, ahogy ők engem- széles mosolyra húzom a számat, a fiú meg felvonja sötét szemöldökeit.- 11 éve balettozom... azaz balettoztam- a lábamra mutatok.- Többet nem táncolhatok. Ma volt ez a vizsgám, ami ilyen... fontos. A szüleim nem jöttek el. És ennyi.

A fiú egy ideig farkasszemet néz velem, majd ellöki magát az autótól, és lehúzza a kesztyűit.

- Nem tudom eldönteni, melyikünk nyert.

- Én sem- felelem, és végre a vállamra vetem a táskát.- De azért vidd csak el a kocsit. Nekem ugyan már nem kell. 

Még egyszer rámosolygok, aztán fogom magam, és botladozva a kapu felé indulok. Már majdnem elérem a hideg vasat, amikor utánam szól.

- Azért ugye nem fogod felvágni az ereidet?

Majdnem elnevetem magam, miközben megfordulok.

- Azt hiszem, nem.

Oldalra nézve elmosolyodik, és leveszi a sapkáját, hogy össze tudja borzolni a sörényét.

- Helyes.

Már majdnem belépek a kapun, amikor úgy érzem, mintha pofon ütöttek volna. Fogalmam sincs, miért, de megfordulok, és a fiúra nézek.

- Emily Mare vagyok.

- Nash Martin- biccent.

Már tényleg nem tudok többet mondani. Mély levegőt veszek, és ezúttal komolyan lenyomom a kilincset. Aztán mégis vissza kell néznem, hogy megbizonyosodjak arról; Nash nem csupán a képzeletem szüleménye. 

- Akkor még látlak- suttogom, és nagyon kevés esélyt látok arra, hogy egyáltalán meghallja.

- Remélem- mondja mégis, én pedig halkan nevetve belépek a kertbe.

Aznap este végre nem úgy alszom el, hogy kongó ürességet érzek.

Ahogy fekszek az ágyamon, nem bírom kiverni a fejemből azt a két sötét szempárt.