He stole my car and ran away with my heart

§twenty six§

Istenem,
kérlek, ne vedd el tőlem. Ne vedd el őt is. Tudom, hogy sokszor önző voltam (és vagyok), és tudom, hogy nem vagyok jó ember, ezért talán máshogy is kéne kérnem... Nash jó ember, Istenem. Bár biztosan te is tudod ezt. Csodálatos ember, Istenem, és kérlek, könyörögve kérlek, adj még neki időt. Nem ezt érdemli. Esküszöm, soha többé nem fogok kérni tőled semmit, semmit az ég világon, csak adj Nash-nek még időt. Vagy tudod, mit? Vigyél el engem, ha muszáj valakit. Csak ne őt, Istenem. Szeretem őt. Mindennél jobban. És basszus - bocsánat, nem szabad káromkodnom, ugye? -, nem így kellett volna kezdenem. Ne miattam hagyd őt életben, mert én nem érdemlem meg. Nem vagyok jó ember, Istenem, és annyi ostobaságot csináltam már az életemben. De Nash miatt csináld ezt, kérlek. Meg fogom változni, ígérem. És mindenben segíteni fogok neki, Istenem, mindenben. Ott leszek mellette mindig, és vigyázok majd rá. Ápolni fogom, segíteni fogok neki meggyógyulni. Ó, Istenem, ne vedd el őt. Ő a legcsodálatosabb ember, akit ismerek, akkora szíve van, mint senkinek. És biztos vagyok benne, hogy idővel ez csak nőni fog, Istenem. Kezeskedem érte. 

Kivágodik a kórterem ajtaja, én pedig riadtan kapom fel a fejem. A csodálkozástól húzódni kezd a rászáradt könny az arcomra, és abban a pillanatban, hogy Clarissa a szemembe néz, én már tápászkodom is fel. A nővér arca ragyog, nekem mégis görcsbe rándul a hasam.
- Mi történt?- kérdezem rekedten. Nem is merek hangosabban beszélni. Clarissa biztatóan közelebb lép, és megragadja a kezem.
- Ez egy csoda, Emily- ő sem beszél hangosan, mégis, mintha a kórház falaiból is az ő hangja szólna. Remegni kezd a térdem.- Az a fiú annyira erős. Túlélte, Emily. Túlélte.

Utána már nem is nagyon hallok semmit, és olyan, mintha kívülről látnám az eseményeket. Elengedem a nővérke kezét, és szinte futva rontok be a kórterembe, ami bár tele van még emberekkel, azok utat engednek nekem. Megtorpanok Nash ágya mellett, aki most békésen szuszog. A kezemmel eltakarom a számat, majd az egész arcomat, mert az eddig kiapadtnak hitt könnycsatornáim újra működésbe lépnek. A vállam rázkódása elárulhatja mindenkinek, hogy bőgök, ezért tapintatosan kivonulnak, egyedül egyetlen ember marad a teremben. Beckett halkan mellém sétál, és megáll mellettem, érzem az illatát.
- Köszönöm- töröm meg végül a csendet, majd a kezem leengedve a doktorra nézek, aki csak mosolyogva biccent egyet.- Köszönjük.
- Tudja, azért nem bántam meg soha, hogy ezt a pályát választottam- kezdi, tekintetét Nash-re, majd rám fordítva.-, mert ha valamit, hát ezt érdemes csinálni. Látni, ahogy emberek életét mentjük meg...
- Mindenki hálás a munkájukért- mondom a szemébe nézve, mire még szélesebben elmosolydik, az apró ráncok összefutnak a szeme sarkában.- Varázslat, amit itt művelnek.
- Ó, nem, Emily. A varázslat a maguk kitartó szerelme.
Meghökkenek a megfogalmazástól, és zavart mosollyal Nash felé fordulok, majd önkéntelenül is a keze után nyúlok. 
- Nem is tudom...- tétova mozdulatokat teszek, mire végre rendesen meg tudom fogni a kezét, a mutatóujján lévő műszert kikerülve.
- Komolyan mondom, ahogy nap mint nap bejöttem, és láttam magukat..- a szemem sarkából látom, ahogy hitetlenül megcsóválja a fejét, mire elmosolyodom, továbbra is Nash-t nézve.- Az ember rájön, hogy vannak még ilyen igaz dolgok a világban. Öröm magukra nézni, Emily. Mindketten nagyon szerencsések, hogy itt vannak egymásnak. De Nash biztosan az egyik legszerencsésebb férfi a világon, ezt biztosra mondhatom. Ahogy maga minden áldott nap itt ült mellette, és még akkor is, mikor magának sem lehetett egyszerű...
Megcsóválom a fejem.
- Mindenki ezt tette volna, dr. Beckett.
- Ó, nem, Emily. Egyáltalán nem.

Egy héttel később

Jason sírja előtt állok, fekete ruhában. Az ég világoskék, egyetlen felhő sincs rajta, a nap pedig verőfényesen süt. Hunyorogva a napba nézek, és magamban nyugtázom, hogy méltó nap elköszönni a bátyámtól.