§one§

10.9K 715 15
                                    

Hevesen dobog a szívem, próbálom halkabban venni a levegőt.

Fehér dresszem vészesen emelkedik és süllyed, remegő ujjaimmal inkább a fekete tüll anyagot babrálom a derekam körül, hogy valamivel elfoglaljam magam. 

Már csak két versenyző, és én jövök. 

Tudom, hogy anyáék nem jönnek el, mégis ki-kinézek a nézőtérre, hátha meglátom őket. Colette végzett, hatalmas taps és fütty követi a produkcióját, a szőke hajú balerina (most már hivatalosan is az) pedig egy nagy csokor rózsával szökken mellém, arca ragyog.

- Annyira jó, Emily- magához öleli a csokrot, én pedig halványan elmosolyodom. Az idegesség görcsbe rántja a gyomrom, többre nem futja.- Csak érezned kell a zenét.

Időközben már a következő táncos, Isabelle is a zongora vad hangjára hajlong, engem pedig elkap a szédülés. Mélyet sóhajtok, és kihunyorgok az emberek közé, akik most csendben figyelik a táncoló Isabelle-t. Bár félhomály telepszik a nézőtérre, pontosan tudom, hogy a szüleim nem jelentek meg. És nem is fognak. 

Percek múlva Isabelle is visszatér, könnyű fehér kezében egy szál rózsát tart, mellé pedig egy apró plüssmackót szorít. Biztatóan rám mosolyog, sok sikert kíván, és odébb szökell.

Én következem.

Elővarázsolom a legszebb mosolyom, és kilépek a fénybe. A balett vizsga mindig legalább akkora népszerűségnek örvendett, mintha legalább egy komplett előadást látnának, hiszen az emberek szeretik a hírességeket még kezdő korukban megismerni, ezért a hozzátartozókon kívül sokan csak nézőként jönnek.

Felcsendül a Qi első hangja, és a zenével együtt mozdulok. A zongorista ujjai sebesen szelik a klaviatúrát, én pedig észre sem veszem a sok embert magam körül, ahogyan pörgök. A felugrások remekül sikerülnek, a fouetté minden kitartása megy, és úgy érzem, szárnyalok.

Eszembe jutnak Colette szavai, amint azt mondják, érezzem a zenét. Az effacé kifogástalanul mutat, a fekete anyag finoman súrolja a bőröm, ahogy mozdulok. Elképzelem magam a nagyok termében, a legjobb balerinák között, ahogyan egyszerű nemtörődömséggel táncolok közöttük, és a szívem dobogása lelassul. 

A nézőtérre csend borul, alig érzem a fájdalomtól lüktető lábujjaimat. Az utóbbi időben annyit gyakoroltam, hogy totálisan gallyra ment minden ízületem. Kecses nyakhajlítás, nem görcsöl a láb, húzd ki magad, fel az állat. 

A zene kezd a végéhez érni, pár szökkenést terveztem a végére, mély levegőt veszek és elrugaszkodom. A pörgés tökéletesre sikeredik, a spárga szög egyenes. Kis szünet a zenében, egy újabb mély levegő, és nekilendülök a legnehezebb ugrásnak. A forgás közben visszatartom a levegőt, mikor pedig leérkezem...

Mindenki egy emberként szisszen fel a tömegben, a zongorista ujjai megbicsaklanak a klaviatúrán. A bokámban terjengő fájdalom egy pillanatra elhomályosítja a szégyent, amit az elesésem miatt érzek. A színpadon ülök néhány másodpercig, nézem a sok táncolástól megkopott fát, és érzem az első könnycseppet legördülni az arcomon. Gyorsan megtörlöm az arcomat, és pisszenés nélkül megpróbálok felállni. 

Vége, gondolom, és keserű mosoly telepszik az arcomra. Már nem is próbálom visszafojtani a könnyeimet, meghajolok, és bicegve a kijárat felé veszem az irányt. A közönség egyszerre robajlik fel, tapsol és kurjongat mindenki. Plüssmackó repül a lábam elé, én pedig a könnyeimet törölgetve lehajolok érte, majd nevetve egy csókot dobok a közönség felé.

Amint kiérek a függöny mögé, lerohannak az odahelyezett orvosok, tolószékbe ültetnek, és a többi balerina büszke tapsának kíséretében eltolnak az elkülönített kis rendelőbe. 

Ahogy a lábam fölött beszélgetnek, lassan már a komplett zokogás szélén állok. A doktornő kedvesen rám mosolyog, és újból megnézi a bokámat. Felszisszenek, ő pedig elhúzza az orrát. 

- Mondja, mióta balettozik?

- Amióta az eszemet tudom- felelem szaggatottan, a doki pedig összenéz az ápolóval.- Miért?

- Nem merem biztosra mondani, de ez itt- a bokámra mutat.- nem egy egyszerű ficam. A bokája súlyosan be van dagadva, az achilles ina valószínűleg egy ideje már nem egészséges...

- Ha nem meri biztosra mondani, miért mondja?- kérdem cseppet sem kedvesen. A doktor nagyokat pislog, én pedig megtörlöm a szememet.- Nézze, ha nem biztos, ne mondjon ilyeneket. 

- Már vagy 20 éve vagyok orvos, csak tudom, ha valami...- kezdte, de a szavába vágtam.

- Már vagy 20 éve balettozom. Ezen kívül nincsen semmi másom, érti? Szóval vagy mondja meg, hogy tényleg tropára ment-e a lábam, vagy fogja be, mert nekem ez igenis fontos!

- Rendben- ha tekintettel ölni lehetne, valószínűleg holtan feküdnék.- Karen, vigyék a hölgyet a kórházba. Röntgenre lesz szüksége.


He stole my car and ran away with my heartWhere stories live. Discover now