My History..

💭13.rész💭

A mai nap folyamán semmi érdekes nem volt. Volt egy terápiám ami viszonylag nem tartott sokáig.

-Oké Emma! Valld be! 

-Öm mégis mit? -nézek Dylan mogyoróbarna szemeibe-

-Hogy miért kell még kezelésekre járnod? 

-Mert beteg vagyok talán nem rémlik?

-De de az megvan nyugi. De már nem látsz rémképeket, Nem látod sem az anyád sem az apád sem az öcsédet! Vagy legalábbis ezt mondod.

-Hát mert így is van. -válaszolok hirtelen-

-De akkor miért vagy még itt? Jó nem mintha zavarna de nem kéne új életet kezdened? Egy kapcsolatban élni kis Emmákkal és a kis fiú Emmákkal? -néz rám egy huncut mosollyal-

-Huh...hát megmondom nem gondoltam még ebbe bele..

-Igen tudom de...Szerintem nem kéne már folytatnod ezt! -néz rám-

-De..

-Nincs semmi de! Emma értsd meg, hogy újjátudod kezdeni az életedet csak félsz! És ezt még magadnak sem mered bevallani! 

-Ez nem igaz! Amikor tűzvészvolt az elmegyógyintézetben akkor tudd meg, hogy igenis féltem! És nem csak ettől az egy dologtól félek! 

-Oh igeen? -néz rám kihívóan-

-Ja..-forgatom meg a szememet-

-Jó oké! Feladom! Megmutatom, hogy félsz!

-De akkor mégsem adod fel! -nézek rá értetlenül-

-Jó mindegy! Benne vagy?

-Na mondjad! -állok fel hirtelen-

Ma elmegyünk! -állt fel ő is majd elkezdett pakolni-

-Én nem megyek sehova! -nézek rá hirtelen-

-És miért is nem? -néz rám összehúzott szemekkel-

-Csak mert nem! -rakom keresztbe a kezemet-

Ezek után még egy félórán keresztül vitatkoztunk, hogy most akkor majd megyek vagy nem de végül Dylan győzedelmeskedett és elindultunk a "NAGY" világba. Össze vissza bolyongtunk a városban és olyan helyekre mentünk ahol rengeteg volt az ember. Szerintem kiakarta próbálni, hogy milyen vagyok emberek között. Igaz, hogy utálom az embereket de nem vagyok velük bunkó se semmi csak egyszerűen nem vagyok képes megmaradni a közelükben. De ez persze csak akkor van, hogyha nagyon sokan vannak. Na és itt sem volt másképp. 

-Dylaaaan! Menjünk hazaa! -nyavajogtam-

-Emma állnod kell a sarat, ha már én nem leszek mert meggyógyultál! -néz rám komolyan-

-De Dylan! Utálom az embereket! -nézek rá kétségbe esetten-

Dylan hirtelen megállt majd rám nézett és...

-Naaa ezt nem hiszem el! Ha utálod őket akkor miért én vagyok a kivétel? -néz a szememben-

-Nem vagy kivétel! Ahogy igazából senki! A sok ember! Az irritál ennyire! -nézek félve Dylan szemeibe-

-Emma! Pont ezt mondtam! Te félsz! Eddig nem tudtam, hogy mégis miért de! most már igen! De van egy ötletem! -mondta majd elkezdett húzni valamerre-

ilyen este hat körül betértünk egy KOCSMÁBA!!!! Ahol természetesen eszméletlen sokan voltak és ez nem is kicsit de frusztrált! Jó oké amúgy most jogosan feltehetitek azt a kérdést, hogy De hát Emma! Az intézetben is sokan lehettek. Vagy nem? De de igen de ott tudtam, hogy nem lehet semmi gond mert mindenkinek meg volt a maga gondja és nem törődtek a másikkal! Ezért ott nem volt semmi ilyesmi gondom. Na szóval vissza a jelenbe! Dylan leültetett a pulthoz és eltűnt. Én csak bámultam ki magamból majd egyszer csak egy ismeretlen srác majd elkezdett valamit zagyválni de én nem igazán vettem figyelemben.. minden erőmmel azon voltam, hogy Dylant megtaláljam...Nem igazán sikerült ezért inkább felálltam majd indulni készültem volna mikor valaki visszarántott. Hátranéztem már már azt hittem, hogy Dylan az, hogy csak mosdóban volt de sajnos nem... Az az ember rántott vissza aki leült mellém..