My History..

💭7. rész💭

Reggel az orvos keltett. Amikor fel álltam akkor egy kicsit megszédültem. Azt hittem össze fogok esni de az orvos elkapott. Hálásan ránéztem. Karöltve vezetett el egy vizsgáló terembe.

Leültetett egy székbe majd elkezdte a vizsgálatokat. Annyi eszközt rám kötött, hogy azt sem tudtam már, hogy robot vagyok vagy ember.

Amikor vége lett a vizsgálatoknak vissza ballagtam a szobámba majd az ágyra ültem és a fal felé fordultam.. Majd mint egy bolond vártam.. Hogy mire? Arra, hogy valaki jön majd! Jön majd és elvezet a biztos halálba.

Már majdnem elaludtam ülve mikor valaki hozzám szólt..

-Emma! Gyere velem! -szólítottam meg-

-Ki az? Mit akar velem?

-Emma! Az apád vagyok! Hát nem ismersz fel?

Itt hátra fordultam és az ágyról felállva mentem apámhoz..

-Hova megyünk?

-Kimegyünk egy kicsit! Gyere! -fogta meg a csuklóm majd vezetni kezdett-

A folyosón senki nem mászkált. Kihalt volt az egész épület.

-Apa! Mikor jöttél vissza? -nézek rá csillogó szemekkel-

-Ma! És egyből hozzád jöttem. -nyom egy puszit a fejem búbjára-

Ezen a kifejezésen elmosolyodtam és tovább haladtunk.

Kiértünk a kórházból.

-Apa! Kimegyünk a parkba? -nézek rá-

-Én is pont arra gondoltam! -mosolyodott el-

Elindultunk a park felé. De mikor egy úttesten mentünk volna át valaki ellökött és a földre zuhantam.

-Jézusom! Emma minden rendben?? -rendeznek ülő helyzetbe-

-Ki..Kivagy te? -nézek rá-

-Tyler..Épp hozzád indultam, de akkor megláttalak és futottam, hogy ne legyen semmi bajod!! Mégis miért nem vagy a kórházban és miért nem néztél körül mikor átmész?!!?!?!?!

-Miről beszélsz?? Én a kór..házban vagyok... -nézek körül-

Gyorsan felpattanok a földről majd keresgélni kezdtem.

-Kit keresel? -kérdezte-

-Az apámat.. Az előbb még fogta a kezem és mentünk a parkba...

-Miről beszélsz?? Az apád már rég meghalt! Vagyis nekem ezt mondta Dylan! -néz rám értetlenül..-

-De nem érted, hogy fogta a kezem és vezetett? -nézek rá szúrósan-

-Jó rendben! Gyere menjünk vissza a kórházba.

Tyler visszavezetett majd felhívta Dylant aki éppen elfoglalt volt...

-ŐŐ Emma! Én nem tudok rólad semmi olyan infót csak pár dolgot mondott el Dylan aminek ennek a szöges ellentéte!! Nekem azt mondta, hogy az apád meghalt.. Akkor most hazudott volna?? -néz mélyen a szemembe-

-Tyler figyelj! Én nem tudom..Teljesen össze vagyok zavarodva.. Emlékszek, hogy ott voltam a családom sírja mellett amin ott volt Anyám, Apám és az öcsém neve is.. De látom őket!! Érted Tyler?!?! Látom őket! -bőgöm el magamat..-

Tyler csak odarontott elém és karjaiba zárt.. Olyan voltam karjai között mint egy porcelán baba.. Féltem, össze voltam zavarodva..csalódott voltam, és szomorú..de egyben boldog...

Boldog? Igen! Mégis miért?

Azért mert igaz, hogy Tyler csak tegnap óta ismer de megmentett és Dylan helyett is itt van mellettem.. Pedig simán hazamehetne.. Mert Én egy nagy büdös senki vagyok! Aki megőrült és látja a halottakat! Ja és persze soha nem fog meg gyógyulni!!

Tyler olyan hatással volt rám, hogy bealudtam karjai között.. Megnyugtatott.. Igazából ennek örültem hisz nem voltam kiakadva azon, hogy mi történt az nap reggeli részében de még azon sem, hogy Dylan mégis mi a fészkes fenéért nem jött ide?!?!?!!!??!!?

Hisz ha jól tudom én egy beteg lény vagyok akit vizsgálni kell...nem pedig kúrni az asszonyát...-.-