He stole my car and ran away with my heart

§twenty six§

Miután Nash-t kiengedték, együtt kezdtük el szervezni Jason temetését. Anyáméknak nem is kellett szólni, Sam küldött nekik egy levelet, amiben közli velük veszteségüket. Pár nappal a temetés előtt megjelent a kisírt szemű anyám a küszöbön, nyomában a megfakult arcú apámmal, én pedig először azt sem tudtam, mit csináljak. Nash tökéletesen kezelte a helyzetet, bár még mindig nehezen mozgott (a karja egyébként még mindig be van gipszelve, a mellkasán a seb viszont szépen gyógyul, bár gyakran nagyon fáj neki). Anyám egyébként megpróbált kedves lenni, amit viszont sajnáltam, hogy a fia halála kellett ehhez a lépéséhez. A végső simításokat segítettek elvégezni Jason temetésén, beszálltak egy csomó pénzzel, apu pedig Nash-el felhívta Jason néhány közelinek mondható barátját.

- Most pedig megkérném Jason Mare húgát, Emily Mare-t, hogy mondja el búcsúbeszédét- a pap hangja zökkent ki az elmélkedésből. Mély levegőt veszek, és megtörlöm az arcomat, bár nem sírok. Nash-re nézek, aki annyira szívszorítóan tökéletes. Kicsit megnőtt már a haja, így most a homlokába lóg. A kórház óta hízott egy kicsit, az állkapcsa viszont még így is kidudorodik. A napfény megcsillan fekete öltönyén, a fehér gipsz pedig egyáltalán nem teszi bénává a megjelenését, épp ellenkezőleg. A szemembe néz, miközben a szél megfújja a haját, ő elmosolydik, a háttérben pedig a zöld gyep tökéletes keretet ad neki. Biztatóan megszorítja a kezem, mire én is elmosolyodom, és a magassarkúmban elmanőverezek a kis emelvényhez. A pap is rám mosolyog, majd lelépve az emelvényről, felsegít. Megköszönöm, és az emberek felé fordulok. Minden könnyes tekintet rám szegeződik. Anyura nézek, aki szakadatlan sír, de mintha büszkeség csillanna a szemében, ahogy rám néz. Aztán apura nézek, aki féloldalasan elmosolydik, és hagy egy kövér könnycseppet legördülni az arcán.
- Jó napot!- szólok esetlenül a mikrofonba, majd egy göndör tincset, amit az arcomba fúj a szél, a fülem mögé igazítok.- Köszönöm, hogy ennyien eljöttek.- kis csendet tartok, és a sírgödör felett álló fekete koporsóra nézek, ami roskadásig van virágokkal.- Mikor Jason-nel fiatalabbak voltunk, a bátyámnak megvolt az a szokása, hogy édességet süt nekem. Persze, borzalmas cukrásznak minősült, állandóan odaégette a muffinjaim- könnyes szemmel felnevetek, mire az emberek velem nevetnek. Anyu maga elé mered, sejtem, mire gondolhat.- Aztán egyik nap mégis sikerült egy annyira finom muffint csinálnia, amire még mindig emlékszem. Csokidarabos muffin volt. Neki is ízlett egyébként, és sokáig mondogatta, hogy "ilyen jót többé nem fogsz enni, Em"- újra nevetnem kell, mire szintén nevetés hallatszik, sírással vegyülve. Nash elkapja a tekintetem, én pedig szeretetteljesen rámosolygok.- Még mindig emlékszem, mennyire boldogok voltunk, mikor olyan muffint csinált. Együtt törtük hozzá a csokit, együtt kevertük össze a hozzávalókat.. Jason szerette mondogatni, hogy egyedül csinálta, de ez nem így volt. Én mindig segítettem neki.- elhallgatok egy másodpercre, és újra a sírra nézek.- Igazad volt, Jas. Tényleg nem ettem olyan finom muffint, soha az életben. De tudod, miért? Mert azt te csináltad- elmosolyodom, mire egy könnycsepp a számra hull.- Te csinálod a legistenibb muffint a földön, Jason Mare. És tudod, mi jut még rólad eszembe? A napfény. A szél.- egy kósza szellő újra meglengeti az összegyűltek haját, mire elmosolyodom.- A kis, bolyhos felhők. A zöld fű. Az illatok. Jason, mindenhol ott vagy. Minden nevetésben, az otthoni párnákon, plédeken...- megrázom a fejem.- Anyuban. Apuban. Bennem. Nash-ben. Te vagy a boldogság, Jason Mare. Az egész lényed maga volt a boldogság, és nem tudom elégszer megköszönni, hogy jelen voltál az életemben. Illetve, itt mindenkiében- újra az emberekre nézek, akik meghatódottan figyelik a koporsót, mintha Jason bármelyik percben kimászhatna belőle.- Nagyszerű ember vagy. Azért nem mondom, hogy voltál, mert bárhol is legyél most, biztos vagyok benne, hogy hatalmas, és tökéletes ember vagy, még most is. De tudod, mit sajnálok egyedül? Hogy miért vagyok mérges rád, Jason?- újra a bátyám felé fordulok, a mosolyom elhalványul.- Hogy nem tartottad be az ígéreted. Mikor legutoljára láttalak, azt kértem tőled, vigyázz magadra. Vérzik a szívem, amiért majd a gyerekeim nem ismerhetnek meg, Jas. De hogyan tudnék haragudni rád, amikor tisztában vagyok vele, hogy embereket mentettél meg?- Nash-re nézek, aki ekkor megtörli a szemét, én pedig büszkén elmosolyodom.- Köszönöm, Jason. Szeretlek, tesó. Mindig is szeretni foglak. Te vagy az én csokidarabos muffinom. 
A kis monológom végeztével lebicegek a pódiumról, odalépkedek a koporsóhoz, és letérdelek mellette. Mosolygok, de a könnyeim most csak úgy ömlenek. Remeg a kezem, ahogy a fekete blézerem belső zsebébe nyúlok, és előhúzom belőle a kedvenc közös képemet Jason-nel. Utoljára kinyitom, megnézem, milyen boldogan nevetünk egymásra, miközben egyforma karácsonyi pulcsiban ülünk a hatalmas karácsonyfánk előtt, és újból melegség önti el a szívem. Szipogva összehajtom, majd hosszú puszit nyomok a képre, és becsúsztatom a koporsó résén, majd végigsimítom a fényes felületet.
- Ez legyen a tiéd, Jas. Mindig melletted leszek.
Egy ideig még ott maradok Jason mellette, majd az arcomat törölgetve feltápászkodom, mikor két árnyék jelenik meg mellettem. Anyu zokogva magához ölel, én pedig szorosan magamhoz szorítom. Apu minket ölel át, és hallom, ahogy sír.  Végül anyu Jason koporsójához fordul, és lehajolva megsimogatja a simára csiszolt tetejét.
- Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy kimaradtam az életedből, kisfiam- suttogja, ekkor azonban megfogom a vállát. Könnyeivel küzdve rám néz, nekem pedig megszakad a szívem, hogy így kell látnom.
- Anyu- kezdem.- Jason is azt akarná, ha megbocsátanál magadnak. Szeretett téged. 
- De sosem voltunk ott- remegő kézzel megtörli az arcát, mély levegőt vesz, és újból sírni kezd.- Borzalmas szülők voltunk, Emily. Kihagytuk az életét, nem voltunk részesei.. fogalmunk sem volt, milyen ember. 
- Nagyszerű ember- dörmögi apu, mire mindketten ránézünk. A koporsót bámulja, majd felénk fordul.- Remélem, egyszer majd megbocsájtotok nekünk, Emily. Őszintén remélem.

Elmosolyodom, és újból könnyek gyűlnek a szemembe. Utálom, hogy mindehhez a bátyám halála kellett. Egy pillanatra látom magam mellett a bátyámat, ugyanolyan kék felsőben, és szürke nadrágban, ami akkor volt rajta, mikor utoljára láttam. Rám vigyorog, és öröm csillan a szemében. A haját fújja a szél, majd pár pillanattal később őt is tovább fújja.
- Mi már megbocsájtottunk, apu. Mindketten.