The dark light of Eldarya

Az élet nagy csatái

A hátizsákomat sem hoztam magammal, elvégre csak hátráltatna. Rohantam egészen az ívek sétányáig, ahol megláttam. Még nem változott teljesen át, még megmenthetem. Már sok Obszidiános kint volt és íjakkal lőtt az anyára, mire az életemet minden szempontból kockáztatva odaálltam a Minaloo elé, hogy megvédjem.

- „Senki ne tüzeljen!" – kiáltottam az ősiek nyelvén. Mákomra abbahagyták a tüzelést, így csak az anyára kellett koncentrálnom. Úgy tudtam, hogy a Minaloo farkasok többsége, mikor a megvadulás még nem teljes, hallja a körülötte lévő emberek és lények gondolatait, így ezt felhasználva cselekedtem.

- „Sajnálom, hogy bántottam a kicsinyedet, véletlen volt, csak nemrég érkeztem ebbe a világba. Tudom, hogy most dühös vagy, de ne a többieken, hanem rajtam töltsd ki a dühöd! Az sem érdekel, ha szétszaggatsz, de ne bántsd a többieket! Kérlek... nézz hátra, ott van a kicsinyed és retteg attól, amivé válni készülsz, mert, ha teljesen megvadulsz, megölhetnek! Kérlek, bocsássatok meg nekem – hajoltam térdre előtte és hajtottam le a fejem, mint a megsebzett vad -, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, de ha nem fogadod el, az sem baj. Nem lennék nagy veszteség ennek a világnak..." – mondtam neki, és vártam, hogy letépi a fejemet, ami majd lassan, fájdalmasan válik le a nyakamról, de e helyett két apró mancsot éreztem a térdeimen, majd négyet. Óvatosan nézem le az engem védő apró Minaloo-ra, aki megnyalta az arcom és felnézett a visszaváltozóban lévő anyára, aki így szólt:

- „ A lányom kedvel téged, mert őszinte vagy. Nem akarom megbántani sem azzal, hogy szörnyeteggé válok, sem azzal, hogy megöllek téged"-, majd vállamra hajtotta a fejét, a megadás jeleként. Két karommal öleltem át a két állatot, majd halkan megköszöntem a segítséget anyám történeteinek. Az anya még odasúgta nekem: „Vigyázz a lányomra, mától ő a te familiárisod! Ő szeretné így."

- „Hogy hívják?" – kérdeztem vissza.

- „Azt akarja, hogy te nevezd el."

- „Akkor legyen, mondjuk Manami" – válaszoltam egy kis gondolkodás után.

- „Bölcs döntés" – mondta, majd teljesen visszaváltozott. A két farkas együttes erővel felborított és nyaldostak össze, meg vissza, én meg nagyon sok elvesztegetett idő és szenvedés után, végre tiszta szívből kacagtam.

***

Az egész csapat megrökönyödve állt sziluettünk mellett. Az anya leszállt rólam, elbúcsúzott Manamitől és persze tőlem, majd visszabattyogott az erdőbe. Felvettem Manamit, majd odaálltam a csapat elé.

- Jelentem, küldetés teljesítve, sérültek száma nulla.

- Hogy a fenébe képzelted, te, hogy úgy egyszerűen elrohansz mindenféle terv nélkül? Megölhetett volna az anyafarkas, vagy ami rosszabb, valamelyik íjászunk! Normális vagy te? – háborgott a kitsune.

- Volt tervem, teljesen normális vagyok, és az legyen a legkisebb gondod, ha egy ilyen kolonc mit én meghal – válaszoltam síri nyugalommal. A többiek eddig aggodalmas arcán most mosoly terült szét, még a kitsune is mosolygott egy halványat, mire én is elvigyorodtam.

- Na, látjátok! Ezt akartam én látni! Végre mindenki mosolyog, ugye Manami? – kérdeztem a kis famimtól, mire ő egy aprót vakkantott, majd egy jellegzetes kutyusos mosolyra húzta a száját. Erre már mindenki nevetett.

- Öhm... Leiftan bemutatnál a többieknek? – léptem oda a szőkéhez.

- Persze – mondta és először a kitsunehoz lépett oda. – Ő itt Miiko a Szikrázó gárda főnöke.

- Örvendek Miiko.

- Szintúgy.

- Aztán ő ott Nevra – mutatott a fekete „ismeretlen" felé. – Ő az Árnyék gárda vezetője, mellesleg ő egy...

- Vámpír –szakítottam félbe.

- Valaki emlegetett? Remélem Leiftan, hogy csak csupa jót mesélsz rólam! – kiáltott oda a szamár.

- Tekerd már lejjebb az egódat, mert akkora az arcod, hogy nem fogsz átférni az ívek alatt! – vetettem oda neki, mire az elf hasát fogva kacagni kezdett.

- A kacagástól majd' megpukkadó barátunk Ezarel az Abszint gárdát tartja irányítás alatt.

- És végezetül Valkyon, aki az Obszidián gárdában tevékenykedik, mint főnök – álltunk meg előtte.

- Örvendek – fogtam vele kezet.

- Üdv. Öhm... bocsáss, meg amiért olyan durván rángattalak be a főhadiszállásra – tanulmányozta a cipőorrát.

- Semmi gond. Elvégre, ez a dolgod, nem? – mosolyogtam rá.

- De – mosolygott vissza.

- Akkor ezzel meg is volnánk – jelentette ki Leiftan.

- Köszönöm Leiftan.

- Én köszönöm, hogy azok után, ahogy veled beszéltem engem kértél meg.

- Mindenki hibázik. Azért én sem voltam túl kedves.

- De neked volt rá okod, nekem pedig nem.

- Stresszes lehettél, én meg rossz pillanatban szóltam hozzád, elvégre nem mindennapi, hogy egy félig eldémonosodott Minaloo betör a HQ területére. Vagy igen?

- Lehet, hogy igazad van – mosolyodott el.

- Na, ugye? – nevettünk fel mind a ketten. A nagy kacagásban Nevra rátámaszkodott a kettőnk vállára, majd nevetve szólalt meg.

- Mi van Leiftan, már el is halászod előlem a vacsit? Ez nem szép tőled.

- Na, te ego bajnok, remélem, hogy jól laksz az egóddal, mert belőlem ugyan nem eszel!

- Jajj, de éles nyelve van a kicsikének. Majd megszelídítem – mosolygott és mintha még a szája szélét is megnyalta volna.

- Nevra! Ne ijeszd el őt is! – szólalt meg egy számomra ismeretlen hang.

- Keroshane, jó, hogy jössz – mondta Miiko. – Meg kéne csináltatni Soleinaval a gárda tesztet, valamint szólj Ezarelnek, ha abbahagyta a röhögést összedobhatja a tündértesztet is.

- Már most?

- Igen. Érzem, hogy van benne valami különleges.