Stone Cold|✔️

13.

___________________________

Már a metrón ülve, valamiért egymással szemben voltunk. A fene se tudja miért nem egymás mellé ültünk le, de valahogy pont így volt tökéletes.

Szemeimmel követtem arca ívét, megcsodáltam mostanra kiborostásodott arcát, zöld szemei csillogását, lágy, barna haja kunkoródását, ahogyan a homlokába lóg, és dús ajkait, amiket széles mosolyra húzott, miközben észrevette hogy bámulom.

Zavartan arrébb kaptam a tekintetemet, és egy idős asszonyra vándoroltak szemeim. Somolyogva bámult minket, majd újból elmélyülten folytatta az ölében tartott könyv olvasását.

Mikor aztán a metro annál a megállónál megálva, aminél le kellett szállnunk, felpattantunk, és a fiú a kezemet megragadva áthúzott a tömegen, egyenesen a hosszú lépcsősorig, aminek a tetejére érve, a város szívében találtuk magunkat.

Az emberek nyüzsögtek, túristák mászkáltak fel alá, fényképezőgépeket kattintva, vagy éppen egy egy idegen szót váltva egymással. A forgalom nagy volt, és hangos dudálás és kiabálások szűrödtek mindenhonnan. A fülemet zavarhatta volna a ricsaj, na meg a lényemet idegesíthette volna a tömeg és a szmog, de nem így volt. Mert hozzá voltam szokva. Ismertem. Míg az oldalamon lévő srác idegesen ide oda kapkodta a fejét, és mikor rám tévedt a tekintete, ideges mosolyt villantott.

-Maradj mellettem, jó?! -nézett rám jelentősségteljesen, és az utasításnak ható kérése, inkább könyörgésnek hatott.

-Mindig. -bólintottam.

Megindultunk, és hamar a a Duna part közelébe értünk. A tömegben képtelenség lett volna kiszúrni apáékat és a barátaimat, így Logannel szembe fordulva, halványan rá mosolyogtam.

-Figyelj, bármi is van köztünk, azt hiszem egy darabig jó lesz, ha megtartjuk magunknak, és a saját kis titkunk marad. Rendben? Nem akarok hazudni apáéknak, és leginkább Shelbyék elött nem akarom eltitkolni, de nem hiszem hogy apuék olyan könnyed szívvel fogadnák, ha bejelentenénk hogy, mi.. Szóval, érted. -vázoltam fel neki a helyzetet.

-Egyetértek. És értem, azt hiszem együtt vagyunk Doroti, és akármeddig is kell titkolnunk, bárki is álljon közben az utunkba, én harcolni fogok érted. -tűrte el a hajamat a szememből mire elakadt a lélegzetem. -Túl régóta várok arra, hogy az enyém légy.

Melegséggel töltöttek el a szavai, és csókot nyomtam a szájára.

-Azért remélem tudod, hogy nem lesz könnyű. Végülis egy házban élünk. -nevettem fel, de egészen hamisan csengett.

-Megoldjuk. -vont vállat, aztán felvette a pókerarcát. -Jó színész vagyok.

-Az biztos. -mosolyogtam rá gúnyosan.

Ebben igaza volt. Rettentően jól játszotta a szerepét, bármiről is volt szó. Elég ideje ismertem már ahhoz, hogy ki tudjam ismerni az arcán lévő kifejezéseket, a megmozdulásait, a szavaiban rejlő igazságot esetleg hazugságot.

Lassan sétálni kezdtünk az utcán, mikor eszembe jutott valami.

-Mi van azzal a barista lánnyal? -vontam fel a szemöldököm kíváncsian.

-Féltékeny vagy? -lépett közelebb hozzám huncutul mosolyogva.

-Ezt egy szóval sem mondtam. -ráztam meg a fejem.

-Aha. -döntötte a homlokát az enyémnek, mire hevesebben kezdtem el venni a levegőt. -Csak húztam az agyadat kicsit. -mosolygott.

-Hát sikerült. -dünnyögtem.