Stone Cold|✔️

6.

____________________________

Riadtan ültem fel az ágyon, amin épp feküdtem. Izzadtam és könnyek marták a szemeimet. Hirtelen azt se tudtam hogy mi a fenét keresek én egy zöld szobában.

Körbe néztem a falakon, az ágyon, majd a padlón is.

Az ablakon beszűrődő reggeli napfény cirógatta az arcomat, és kissé megnyugvást adott. Aztán végig néztem magamon.

A pizsamám volt rajtam, amit tegnap este vettem fel mielőtt lefeküdtem volna aludni.

Majd a felismerés szinte villámként csapott belém.

A tegnap éjjel.. A hívás.. Kevin..

Logan védelmező ölelése. Az illata.

Te jó ég, az illata az ágyneműn.

Teljesen megőrűltem! Három napja vagyok itt, de én már az apám nevelőfián gondolkozom.

Logan. Logan. Logan.

Ki kell vernem őt a fejemből.

-Felébredtél? -lépett be hirtelen a fiú az ajtón.

-Mint látod. -suttogtam rekedten.

Letöröltem az arcomról a könnyeimet, aztán beletúrva a hajamba, felkötöttem azt a fejem búbjára.

-Minden oké? -ült le mellém.

-Miért ebben a szobában vagyok? -néztem rá figyelmen kívül hagyva a kérdését.

Felsóhajtott, aztán egy pillanatra lehunyta a szemét, és hosszú pillái megpihentek az arcán. Mikor aztán rám emelte parázslóan zöld tekintetét, hátrahökköltem.

Olyan.. szép volt.

-Tegnap teljesen szar állapotban voltál Doroti. Még menni se tudtál rendesen. Apád meghallott, és kétségbeesetten tudni akarta mi történt. Így hát elmondtam neki hogy rossz hírt kaptál. -nézett félre. -Azt mondta hogy most jobb lenne ha velem maradnál, de ő is itt volt egy ideig és anya is. Végül Márk karjaiban aludtál el. Egész éjjel azon aggódtam hogy történni fog valami veled. -dörzsölte meg a homlokát. -Tudod, amikor apám meghalt esténként szemhunyásnyit se aludtam. Szinte fél éven át. Nekem is voltak hasonló összezuhanásaim. Amikor arra eszméltem, hogy már nem is a szobámban vagyok, hanem az udvaron, és csak bámulom a kertet, ahol rengeteg időt töltöttünk apával. Anyám elvitt pszichológusokhoz meg minden, de semmi sem történt. Nem voltam hajlandó beszélni se. Mindenki aggódott értem. A barátaim, a tanáraim, anya.. Aztán fokozatosan kezdtek eltávolodni tőlem. Nem maradt nekem senki sem. Csak az anyám. Na meg egyetlen egy haverom. Ő mindig velem volt. Aztán egy évvel később jött Márk, és egy csepnyi ragyogást adott az életünkbe. Megpróbáltam változni, közeledni felé, de nem ment ilyen könnyen. Sőt, mai napig nem megy könnyen. -nézett rám végül esetlenül.

Nem tudtam megszólalni. Nem ment. Annyira megdöbbentett hogy ilyen szinten megnyílt felém, hogy szóhoz se jutottam.

Aztán feltérdelve oda másztam hozzá, és nem foglalkozva semmivel, megöleltem.

-Köszönöm.

-Mit? -motyogta a hajamba.

Nem válaszoltam neki, csak belemosolyogtam a nyakába.

Nem is olyan soká Elis lépett a szobába, és kedvesen közölte hogy nemsokára reggelizünk, nem mellesleg Shelby haza ment.

Teljesen megfeledkeztem a lányról, és rossz érzés volt még a gondolata is, hogy tegnap hogyan ért véget az a beszélgetés köztünk.