𝐀𝐧𝐧𝐞 𝐇𝐚𝐥𝐞 𝐄́𝐥𝐞𝐭𝐞 - 𝐊𝐚𝐧𝐢𝐦𝐚

28.-Hívás-

Tenyereimet egy ököllé formálva magam elé téve csúsztam egyre lejjebb, minden kezdett sötétülni, mire egy váratlan kéz elkapott...

Az érintésére megrezzentem, azonban ismerős volt. Kisebb-nagyobb meglepődöttséggel, de megnyugtatott. Félénken felnéztem rá, így meggyőződtem róla, hogy Stiles karjaiban voltam. Rémült tekintete találkozott az enyémmel, amikor pedig meglátta a könnyes arcom, azonnal magához húzott.
Szorosan ölelt magához, beszívtam illatát, ő pedig az arcomat simogatta, végül megcsókolt...
Hirtelen nem is tudtam mit reagálni, ezért inkább próbált talpra állítani, de minden erőm elhagyott. Folytak a könnyeim, és még mindig nem tudtam felfogni azt, ami történt.
Látta, hogy képtelen vagyok állva maradni, mindketten leültünk a földre. Egy égő autó előtt és a szirénázó járművek között, az út túlsó felén. Ketten.
Ameddig megérkeztek a többiek is. Stiles nem egyedül jött, csak előresiethetett. Könnyektől homályos látással néztem balra, ahol rengetegen igyekeztek a baleset helyszíne felé. Mindenki itt volt. Szó szerint. Scott, Allison, Isaac, Derek, Erica és Boyd is. Na mi lesz itt...
Nem akartam, hogy így lássanak, zavartan letöröltem vizes arcomat a dzsekim ujjával, és feltápászkodtam Stilessal együtt.
Beharapott ajkakkal, lehajtott fejjel, de feléjük tekintgetve tettem meg pár lépést hozzájuk.
Scott és Derek volt közelebb hozzám, a többiek hátrébb. Isaac ide sem nézett. Meg se lep. Igazából örültem volna neki, ha senki nem néz ide...
-Hé, minden rendben? -jött közelebb Scott.
Hm. Mellettem van egy robbant autó, egy halom szirénázó jármű, én meg alig tudok megállni a lábamon. Úgy tűnik?
-Nem. -válaszoltam remegve, résnyire kinyitva a szám.
A tűz felé pillantottam, Derek egyből kapcsolt, odanézett ő is.
-Ki volt benne? -kérdezte
Nem voltam képes azonnal válaszolni, leginkább az ujjaimat morzsolgattam, majd Isaacre néztem elég hosszú ideig, hogy észre vegyen.
Nem azért, hogy ő is elkezdjen sajnálgatni, hanem mert az ügy őt is érintette. Ismerte a lányt.
-Whitney... -feleltem halkan, mikor úgy tűnt Isaac is figyelt.
Mindenki csak csendben állt, próbálták valamiféle szomorúságot, esetleg megértést színlelni magukra, csak Isaac tolongott ide hozzám, mert a névre azonnal felkapta a fejét.
Kétségbeesett arca volt, hol rám, hol az égő roncsokra pillantott, miközben a szemét törölgette.
Nem színlelt.
Amikor Geraldnál voltunk, mi hárman elég jól összebarátkoztunk, ő főleg Whitneyvel. Azonban az azóta eltelt időben csak akkor beszéltek -a falkai ellentétek miatt-, amikor Lydiát védtem a lánnyal. Láttam rajta, hogy ez neki is eszébe jutott, méghozzá bántotta.
-Mi történt? -kérdezte halkan
-Én...Nem tudom. Csak ment a... Ment a kocsival aztán... -néztem hátra a roncshoz
Képtelen voltam tovább mondani, de megértette. Ő is lehetett majdnem annyira szomorú, mint én.
Aztán -talán magunk mögött hagyva a vitáinkat és a lépcsős dolgot- váratlanul megveregette a vállamat és megölelt.
A nap legváratlanabb dolga volt -majdnem két percig-.
Mikor szétváltunk mindannyian csak ott álltunk és néztünk. Senki nem tehetett a barátnőmért semmit, és ezt én is jól tudtam. Mégis valahogy segíteni akartam neki...
Éppen szólni akartam, hogy ideje menni, amikor a zsebemben megrezzent a telefon.
Unottan nyúltam utána, arra gondolva ki hívhat pont ilyen helyzetben, amikor tökre leszarom mások apróbb gondjait. Aztán eszembe jutott, hogy mindenki itt volt, akinek megvan a telefonszáma. Majdnem mindenki. Lydia? De ő Miért hívhat? Mindegy. Elővettem a zsebemből a telefont, na az volt a nagy pofáraesés.
A mostohaanyám hívott. Aki nem mellesleg elvileg halott. Mivel hogy Jackson megölte kanimaként.
Akkor most mi van?
Döbbenten meredtem a képernyőre, a kezem eddig még soha nem remegett ennyire. A szívem összevissza kalapált, végül felvettem.
A fülemhez emelve a készüléket csendben, reménykedve, hogy más hív az ő telefonjáról, vártam pár évnek tűnő másodpercet, mire beleszólt egy undorítóan ismerős hang. Ő volt az.
-Ó helló, drágám -kezdte nyálas hangon, ami azért nem nyugtató, mert amikor elküldött egy hétig a pincében lakni, azt is ilyen hangon mondta -csak nem zavarlak?
Nagyon jól tudtam a kiejtéséből, hogy egyátalán nem érdekli hogy vagyok, idegesíteni akart, mint mindig.
A világ összes káromkodását tartalmazó "beszédemet" szerettem volna elmondani neki, de egy szó sem hagyta el a számat. Csak álltam, mint egy szobor. Egy ideig.
-Meghaltál... -suttogtam, erre persze minden körülöttem állót kezdte érdekelni a dolog.
Arrébb mentem, bár tudtam, hogy itt majdnem mindenki hallja, akármilyen messzire is megyek.
-Úgy tűnik?-tette fel kérdését a maga irritáló hangján. -Na ide figyelj drágám. Mindenkit meg fogok ölni, akit szeretsz. Egyesével. Az összes barátodat. A maradék családodat, na meg azt a srácot... Hogy is hívják? -nevetett fel- Ó, mindegy is. A barna hajú lány már halott.-nevetett újra.
Na ez volt az a pillanat, amikor ölhetnékem támadt. Annyira ökölbe szorítottam a szabad kezemet, hogy a -már kinőtt - karmaim által folyni kezdett belőle a vér. Méghozzá nem is kevés. A mellettem lévő fához mentem, és a kezem helyett annak a törzsét kezdtem el teljes erőmből szorítani, ez meg is látszott. Szinte az egész oldala szétrepedt és a talajra hullott.
Viszont tudtam, hogy Whitneyvel nem ő végzett. Az baleset volt... Talán a hírekben hallotta, ugyanis nem messze, a kocsinál még mindig kész káosz. Mindenkitől elfordultam, háttal álltam, hogy ne lássák... A szemem aranyszínűre váltott, az idegesség próbálta felettem átvenni az uralmat. De tartottam magam.
-Tudom, hogy nem te tetted. És nem is fogsz semmit... Mert megöllek.-súgtam az utolsó mondatot határozottan, de erre is nevetni kezdett.
-Ha egyedül megkeresel, semmi esélyed ellenem. A többieket pedig nem akarod veszélybe sodorni, ugye? -mondta, közben pedig tudtam, hogy mosolyog. Akkor is, ha nem láttam.
De jogos volt. Azt hittem meghalt, pedig valahogyan túlélte. Méghozzá Argentékkal van -persze Allison kivétel -. Ki tudja mire képes. Ennek ellenére nem gondolkodtam sokáig. Mi van Jacksonnal? A kanima énjével? Valami történt, amikor "lepacsiztunk". Talán...
-Dehogy. Viszont van olyan, akit te nem ismersz. Nem barátom, de ellened fordíthatom... -és ezután még úgy megmondtam volna neki, hogy; egyszer már majdnem megölt téged...
De nem tettem. Mert ő talán az egyetlen esélyem legyőzni ezt a mocskot, és ha rájön, akkor bukik az egész terv.
-Meg foglak keresni.