𝐀𝐧𝐧𝐞 𝐇𝐚𝐥𝐞 𝐄́𝐥𝐞𝐭𝐞 - 𝐊𝐚𝐧𝐢𝐦𝐚

27.-Baleset-

„Nem az a fontos"...

Hát. Hogy gyorsan fussak igen is fontos, hogy ha vadászokról, vagy... Például valami lény van a közelben. De ez egy idézet, szóval gondolom Whitney nem erre célzott. A lényeg a kitartás, hogy talpon maradj, és bármilyen lassan is, de haladj előre.
Sokáig a képernyőt bámultam, egyre többször olvastam el az üzenetet, akaratlanul is. Jól esett, csak nem értem miért most küldte. Egyátalán miért írta, amikor itt állt előttem? Biztos a hatás kedvéért...
Szokatlanul indult reggelem újabb felfedezőúttal folytattam. Ismét elindultam valami kisebb menedék féleségét keresgélni, ezúttal más irányban.
Hatalmas ez az erdő. Mintha sose érne véget.
Nagyjából húsz perc séta után lepakoltam egy kövekkel fedett kisebb barlangba. Elhagyatottnak tűnt és messze volt a belvárostól. Egyenlőre megteszi. Amíg vissza nem tudok menni a kalandparkba. Vagy venni valami icipici nagyon gáz (mert az is megfelelne) lakást.
Később
Épp a szekrényemből pakoltam ki a kémiafelszerelésemet, harmadik órára menet. Arra gondoltam, milyen régen volt utoljára ez az órám, mire kiderült, hogy tegnap. Hosszú napra sikeredett az előző.
A suliban nem igazán beszélgettem senkivel. Közben vetettem egy-két pillantást Scotték és Ericáék felé, még Jacksonra is, mert Whitney nem jött ma. Na jó, igazából fél szemmel egész nap őket figyeltem és tudtam, hogy ők is engem. Úgy tűnt, mindenki beszélni szeretne, de valahogy mégsem szakított rá időt senki. Így telt az egész délelőtt, amin még a kémia óra sem változtatott. Továbbra is feszengtem, vártam, hogy barátnőm egyszer csak betoppanjon. Akkor nem nyomorogtam volna egyedül. De nem érkezett meg.
Végignyomorogtam még összesen négy órát és az ebédszünetet, mire elmehettem. Csengetés után rengeteg diák tolongott az iskola folyosóján, hangosan beszélgettek, én pedig lefelé hajtott fejjel kullogtam ki a kapun.
Az erdőbe menet vállzsibbadásig gyalogoltam és közben a mellettem suhanó autókat néztem. Már közel voltam az erdőhöz, házak is egyre ritkábban akadtak. Egy ilyesmi környékén pillantottam meg Whitney egy autót vezetve. A látványa a nap fénypontjának tűnt, végül életem egyik legrosszabb élménye lett. Odaintettem neki. Észrevett. Intett. Rámosolygott. Én vissza. Gondoltam, megáll beszélgetünk, elvisz, vagy valami hasonló, de ennyi. Ment tovább az autójával, amiről még nem is mesélt, méghozzá gyorsított. Még a látókörömben volt, amikor megtörtént.
Húztam egyet a hátamon nehézkedő táskámon, szememmel követtem a lányt.
Ezután fékcsikorgás, a kerekek súrolódása, végül egy reccsenés és egy mélyebb becsapódás hangja követte.
Olyan érzésem volt, mint ha mellkason vágtak volna kalapáccsal, tiszta erőből. Az autó egy fának csapódott, amitől az egész jármű eleje és oldala brutálisan betört. A fa nagyjából akkora volt, mint háromszor én egymás mellett. A baleset környékét kezdte belépni a füst, és mindez pár másodperc műve. Rohanni kezdtem Whitney felé, ugyanis nem láttam, hogy kiszállt volna. A szívem majd' kiugrott.
Végül nem értem oda időben.
Alig pár méter választhatott el tőle, amikor a kocsi teteje kezdett kigyulladni, majd terjedni kezdett a tűz rajta és robbant egyet,  aminek hatására hátraestem.
Az út másik szélén voltam. Próbáltam kivenni Whitney alakját hátha látom. Közelebbről nem tudtam figyelni,  hátha előjön valahonnan, de semmi.
A tűz és a füst mindent ellepett,  én pedig ott álltam,  reményvesztetten, az égő autó maradványaitól alig pár méterre. Torkomban óriási gombócot éreztem,  levegőt alig kaptam és a sírás kerülgetett. Most már biztos. A legjobb barátnőm, Whitney meghalt.
Ő,  akivel akkor találkoztam először, amikor elraboltak. Egy hétig voltunk ott,  Isaaccel is. Végül megmenekültünk. Egy idő után pedig mindenki magamra hagyott,  a dolgok kezdtek elfajulni,  de Ő akkor is mellettem állt. Mindig számíthattam rá. Minden őrült ötletemben velem volt,  és mindig segített. Sosem hagyott magamra. Ma reggel pedig... Amikor utoljára beszéltem vele. Akkor kaptam tőle az idézetet. Mintha csak búcsú lett volna...
Most pedig. Itt álltam tehetetlenül,  az égő jármű roncsainál, és belőle. Nem maradhatott semmi.
Összeszorult a szívem,  arcomon legörbölt először egy könnycsepp, majd egyre több.
-Neem... Ez nem lehet. Nem történhetett meg vele! Nem... -suttogtam magamnak elcsuklott hangon,  majd a könnyek teljesen elleptek.
Úgy éreztem kicsúszott a talaj a lábam alól, térdeim rogyadozni kezdtek,  a sötét foltok újra és újra belezavartak a látásomba. Tenyereimet egy ököllé formálva magam elé téve csúsztam egyre lejjebb, minden kezdett sötétülni, mire egy váratlan kéz elkapott...

Sziasztok!
Nagyon szeretném megköszönni a több mint 1K Vote-ot,  és a 14,8K megtekintését! 
Sosem gondoltam volna, hogy hasonló eredményt elérhetek ezzel a bloggal. Köszönöm! ♡