𝐀𝐧𝐧𝐞 𝐇𝐚𝐥𝐞 𝐄́𝐥𝐞𝐭𝐞 - 𝐊𝐚𝐧𝐢𝐦𝐚

25.-Egyedül-

Utána ottmaradunk, ameddig megérkeznek, és be kéne jutni a házba szintén észrevétlenül. Talán egy hátsó ablakon. Ha pedig jönnek, akkor védjük Lydiát.

Könyökeimet felhúzott térdemre rakva, tenyereimet az arcomba temetve ültem egy fa tövében. Egy fa a több száz között...
Sóhajtva felnéztem az erdő magas növényeinek lombkoronájára, a csillagok megvilágították a sötét égboltot...
Az utca elejétől nem volt messze Scotték háza. Úgy tűnt sima utunk lesz. Az utca üres, senki sehol. A házuknál sem.
Sietnünk kellett. A talán egy percet, mielőtt bárki is ideérne, Whitneyvel kihasználtuk. Rohanni kezdtünk az épület felé, már egész jól megközelítettük a ház környékét, amikor egy ismerős autó hangját hallottuk. Mindketten odafordultunk, ezzel időt pazarolva. Tudtam, hogy a jeep az.
Barátnőmet magammal húzva sprinteltünk a lakás mögé, de késő. Itt voltak.
Egy vastag fa mögött rejtőztünk el, éppen jókor. Levegőt sem véve, mozdulatlanul álltunk a növény takarásában.
Csendben figyeltük őket mögüle. Először Scott szállt ki a házhoz a legközelebbi ajtón, majd Stiles... Utánuk Allison és Jackson Lydiát kirángatva.
A lány mindent eléggé furcsált, a ma matekon kirohanó szőkéről semmi sejtésem. Nem tudom mit tudhat, vagy miért jött Scottékkal. Zavaró...
Mindegyikőjük (Lydiát és Jacksont kivéve) körbenézett biztonságképpen a bejárat előtt, majd végre bementek, csattant az ajtó, mi meg Whitneyvel pár másodperc várakozás után hátrasiettünk a ház másik felére.
Fejemet a térdemre raktam. Itt még semmi gond nem volt. Annyi minden történhetett volna másképpen Scottéknál... Mindent elrontottam. Mindenki gyűlöl.
Most őszintén... Bárki más otthon tévézik, valahol bulizik, alszik már, vagy egyéb normális dolgot csinál.
Én az erdőben ülök, társaságom pedig nem barátok, vagy család, hanem a telepakolt táskáim.
Kéne egy biztos hely... A kalandpark kicsukva, Argenték tudják, hogy eddig ott volta. Stileshoz nem mehetek, rá sem merek már nézni, Whitneyt nem akarom zavarni, a metrómegálló...
Kínosan nevettem magamon.
Az az utolsó hely, ahol megszálhattam volna. Utálom magamat. Lehetne saját lakásom, de honnan... Már -már eszembe jutott a ma este után, hogy elmegyek Beacon Hillsből. Se lakás, se barátok, se senki aki bízik bennem. Whitney. Talán még ő, de
ez a délután lehet ezt is megváltoztatta. Soha nem akartam, hogy ő is csalódjon bennem, pedig bekövetkezett...
Az izgalmas tervünkből balhé lett, nem is kicsi. Már az elején necces volt a helyzet.
A hátsó ablakok mögött egy olyan fa nem nőtt, amin fel tudtunk volna mászni. Whitney bakot tartott nekem, így fel tudtam jutni a párkányra. Ez után fel akartam húzni Whitneyt, de leestem és
kezdhettük elölről.
Legalább kétszer kötöttem ki a párkányon, mire a lány is felért.
Mindketten az ablak előtt nézelődtünk, fejünket forgatva. Dolgunkat az sem könnyítette meg, hogy Stiles minden ablakot bereteszelt.
Egyetlen olyan szoba volt, ahol senkit sem láttunk és talán be tudtunk volna menni, csakhogy ha letörjük a zárat, azt biztosan meghallják.
Felkeltem a földről, összevissza járkálni kezdtem szinte egy helyben. Lábaim alatt reccsentek a vékony ágak és a száraz, barna falevelek, amik betakarták az egész talajt. Jobb kezemmel a homlokomat masszíroztam, a másikat a zsebembe dugtam. Karmaimat a combomba mélyesztettem, próbáltam megszabadulni az idegességemtől. Nem haragudtam senkire, csak magamra...
Miután sikeresen megbirkóztunk a behatolással -egy üres szobában végezve- csak várni kellett. Nyugtalanul ácsorogtunk egy jó ideig, utána pedig hallgatózni kezdtünk a szoba falánál. Innentől minden felgyorsult. Scott, Allison és Stiles beszélgetésből kiderült, hogy Derekék megérkeztek.
Mindannyian az emeleten voltunk, de ebből az ablakból nem vettük észre őket Whitneyvel. A szoba hátsó felén tudtunk volna csak leskelődni, de az ablakból nem láthattuk az esti utcát, ahol valószínűleg Derekék lehettek.
Mindenki tervezett. Senki n em tudta ki fog először lépni, de én meguntam a várakozást.
-Menjünk le! -javasoltam halkan, mire ő csak összeráncolta a szemöldökét.-Scotték biztos idefent maradnak, próbáljunk lemenni! -magyaráztam.
Sóhajtott egyet, de végül egy bólintással beleegyezett. Elkezdtünk az ajtó felé menni, mielőtt kinyitottam volna, kicsit vaciláltam. Csendben álltam pár másodpercet, majd lenyomtam a kilincset. Egy folyosó tárult elénk, melynek jobb oldalán helyezkedett el az a szoba, ahol Allison éppen azon gondolkodott, hogy hívja-e az apját. Scott és Stiles lebeszélte róla.
Balra, még a folyosó előtt, ettől az szobától balra pedig Lydia és Jackson volt.
Lassan kinyitottam az ajtót, ami szerencsénkre- és döbbenetünkre- nem nyikorgott. Kiértünk a helyiségbeől, így Scotték látóhatárába kerültünk, de ők csak az ablakot figyelték.
Pár méter választott el minket attól, hogy a lefelé vezető lépcsőhöz jussunk. Egy méter, hogy észre vegyenek.
A gondolatokat próbáltam kiverni a fejemből, sikertelenül. Nem akartam visszaemlékezni, de ez ellen képtelen voltam bármit is tenni. Ezután már lehetetlen volt összegezni a történteket. Az események felgyorsultak, a részletek elhomályosodtak.
Újra leültem a fa tövébe, lehajtott fejjel néztem magam elé. A sötét erdő szürke talajára...
Csendben elfutottunk a nyitva hagyott ajtó előtt és ott is lettünk a lépcsőnél.
Itt kezdődtek a problémák.
Hátranéztem biztonságképpen, majd amikor úgy tűnt, nem tűntünk fel nekik, a lehető leghalkalkabban, minden egyes lépcsőfokra figyelve az alsó emeletre értünk.
Időnk sem volt elbújni, hallottuk, ahogy megreccsen a fa bejárat és kisebb darabok hullattak ki belőle, végül bedőlt.
Segíteni akartam Lydiának. Mindenkinek. Azt akartam, hogy rendben legyenek a dolgok. Az összes erőfeszítésém hiába. Ennek az ellenkezője történt.
Nehezebben vettem a levegőt, a szomorúság és a düh könny formájában helyezkedett el az arcomon.
Isaac tört be. Szemei aranysárgán izottak, átváltozott.
-Isaac... -indultam el felé lassan.
Le akartam nyugtatni, meg akartam állítani, nehogy bármi rosszat is csináljon, de túl dühös volt. Whitney segíteni akart, ennek ellenére a fiú félre lökött minket. Neki az asztalnak.
Mint ha nem is ismert volna minket. Mint ha az a hét ahol hárman voltunk meg sem történt volna. Mint ha nem is ő lett volna...
Mi persze rögtön talpra álltunk. Gyorsabban kezdtük megközelíteni, ugyanis a lépcső felé vette az irányt, pár lépést meg is tett felfelé.
Felkeltem a helyemről, ismét körbe-körbe járkáltam idegesen. Újra előttem látom, ahogy...
Utána indultunk. Le szerettük volna hozni őt, de nem engedte magát.
Úgy gondoltuk többet nem próbálkozunk a szép szóval, ellenben bántani sem akartuk, viszont bekövetkezett. Egymást lökködtük a lépcső felénél, ennek persze hangja is volt.
Éppen Isaacet igyekeztem a pólójánál fogva, a karjánál lejjebb húzni Whitneyvel, amikor megtörtént amitől féltem.
Scott, Allison és Stiles sietett ki a szobából, rálátva a lépcsőre.
Észrevéve mindhármunkat...

Sziasztok!
Bocs, hogy ennyire későn lett rész, csak kevés időm van :/ , de legalább ez hosszú lett.
Viszont most beteg vagyok, szóval megpróbálok gyorsabban kitenni részeket (hetente 1-et)