Stamina ~malec fanfic~ //befejezett//

Mark [7.]

- Majd találkozunk, Alexander - köszönt el Magnus, és végigsimított Alec vállán, majd kacsintott.

- Persze. Szia! - mosolygott a fiú.

A boszorkánymester egy közeli sikátor felé vette az útját, majd eltűnt egy portálban.

Alec még hosszan bámult abba az irányba, amerre a férfi eltűnt.

- Mehetünk? - kérdeze Izzy, "felébresztve" bátyját a nézelődésből.

- Aha!

^^^^

Alec nem tudta, mivel üsse el a délelőttjét, így jobbhíján - hogy gondolatait is elfoglalja - folytatta Max kiképzését.

- Ne! Ne úgy! - a nyílvessző csörömpölve földet ért a célja előtt legalább két lépéssel. Alec sóhajtott, és öccse mögé lépett.

Feljebb húzta Max könyökét, hogy egy vonalban legyen a fülével, majd átkarolta a vállát, és megmutatta hogy egyenesen tartsa bal kezében az íjat.

- Így - ráillesztette a nyilat a húrra, eligazgatta Max ujjait, hogy fogást találjon a nyíl végén, de azért időben el is tudja engedni azt. - Tessék.

- Óh... - szólt Max. - Köszi.

Alec elhátrált.

- Most próbáld meg.

A nyíl telibe talált.

Mindkét fiú elmosolyodott.

Max bátyjához futott, és átölelte a derekát. Nagy dolog egy árnyvadász életében az első telitalálat - gondolta Alec, és megsimogatta öccse fejét.

^^^^

Megszólalt az Intézet csengője.

Alec már várta a figyelmeztető hangot, ugyanis tudta, Mark Blackthorn jön ma látogatóba. Közvetlenül az edzés után felhívta, hogy az Intézezben vannak-e, mert meglátogatná. Alec kicsit csodálkozott, de persze meghívta magukhoz.

Nagyon szoros barátság fűzte a fiúhoz, az Akadémián a legjobb csapat voltak ők ketten, és kiválóan bántak az íjjal és a nyíllal.

A barátsághoz persze az is hozzátartozott, hogy Alec megvédte Markot a szinte napi szinten megtörténő szidásoktól. Nem is értette, a többieknek mi bajuk van abból, hogy barátja félig tündér. Igen-igen. A tündérek népe nem épp szerethető, de Mark ugyanakkor félig árnyvadász is volt. Ezt azért figyelembe kellett volna venniük. A bőre ugyanúgy elbírta a rúnákat, mint bármelyik társáé. És a fegyverekkel is ügyesen bánt.

Még szerencse, hogy iskolatársai nem jöttek rá az ő másságára, mert akkor nem csak Marknak lett volna pokol az élete. Hála Razielnek, még legjobb barátja sem szerzett róla tudomást.

Esténként megintcsak neki kellett vigasztalnia barátját, amikor a tündérek udvarával álmodott. Persze ez csak az első pár évben volt így, míg teljesen meg nem bízott Alecben. Utána már tudta hogy amíg ő mellette van, semmi baj nem lehet.

Ezek alatt az évek alatt szinte parabataiokként tekintettek egymásra. Csakhogy egy baj volt: igazából nem lehettek azok, mert Mark bőre nem bírta volna el ezt az életre szóló rúnát. Az állóképesség-rúnát meg az ilyen "egyalkalmas" rúnákat - amik egy idő után eltűntek a bőréről - is kisebb szenvedések árán égette a bőrébe. Pedig annyira szerettek volna mindketten egymás parabataiának lenni. Hogy mindig ott lehessenek egymásnak.

Aztán Markot hazahívták. Legkisebb öccse születésekor rákban elhunyt az a személy, akit anyjának tekintett. Be kellett segítenie otthon az apjának, öt kisgyerekkel azért nem boldogult egyszerűen még a tanító segítségével sem. Helent azért nem hívhatták vissza, mert éppen a nászútján volt Aline-nal. Az apjának nem volt szíve megzavarni őket, ezért a halálhírt sem mondta el neki. Ezért aztán Markra esett a választás.

Az Akadémia utolsó félévében így már nem tudott Markra számítani. Azóta nem is hallott róla.

A hátralévő idő alatt Jace Herondale-lel és bandájával lógott, bár nem kedvelte őket igazán, titkon tetszett neki Jace. Meg az ő merészsége. De róla sütött hogy hetero, még barátnője is volt. Így hát Alec beletörődött, hogy soha nem lesz senkije, és a nyilait dédelgetve fog megöregedni.

De ez egy másik történet.

Térjünk vissza a jelenbe.

Alec félredobta a könyvet, lerohant a lépcsősoron, feltépte az ajtót és a meglepett, hátizsákos Mark nyakába vetette magát.

- Mi a... - szusszant az említett, és majdnem leesett azon a két lépcsőfokon ami az ajtó előtt volt. - Alec! - sután visszaölelte a fiút. - Én is örülök hogy látlak, de... - felnevetett. - Bemehetek? Hosszú volt az út, és...

- Persze! - szakította félbe a másik mondatát és zavartan beinvitálta régi barátját az Intézetbe.

- Rég nem láttalak - kezdte Mark. - Megváltoztál.

- Te is - mosolygott Alec.

Igen, Mark határozottan dögösebb lett.

- Figyelj... Ha nem lenne nagy gond, itt maradhatnék éjszakára? Ma már késő van hogy hazamenjek és elég fáradt is vagyok.

- Gyere csak!

Az övével szemközti szobába vezette Markot. Közben megvitatták, mi történt vele amíg nem találkoztak. A legidősebb öccse már az Akadémián tanul, Helen és Aline Idrisben élnek. Minden rendben megy körülötte. És lett egy macskájuk, Oscar. Mark elmesélte azt is, hogy amikor Emma meglátogatja őket (merthogy minden hónapban legalább egyszer megteszi) Julest mintha kicserélték volna. Sokkal szeleburdibb lesz. Ennek köszönheti a macska a mostani kék bundáját, amit egy csínytevés óta nem tudtak kiszedni szegény állatból. Alec jót nevetett ezen. És örült hogy barátja körül minden rendben.

- Jó lesz?

- Tökéletes - nézett szét a szobában Mark. - Köszi.

- Nincs mit. Zuhanyozz le, ha szeretnél, eléggé kimerült lehetsz.

- Az nem kifejezés. Idrisből idáig?! Uhh.. Ne is akard tudni - ledobta a hátizsákját az ágyra, visszafordult a fiúhoz. - Egy pillanat és készen leszek, oké? - vigyorgott. - Aztán még el kell mondanod, hogy mennek a dolgaid.

- Oké - vigyorgott a másik is.

Mark előhalászott a hátizsákjából egy lóheremintás gatyát, majd a fürdő felé vette az irányt.

- Törülköző a szekrényben! - szólt még utána Alec, aztán visszament a szobájába, és amíg várakozott, elgondolkodott; mit is mondhatna.

Volt mit mesélnie.