The Bright Side

Dylan Special #26

           

Dylan Special #26

Már induláskor éreztem, hogy ideges, de amíg a kocsiban ültünk, amit erre az időre béreltünk, azon kaptam magam, hogy azt számolgatom, az idegesség hány jelét sikerül felfedeznem Sol gesztusaiban. Az ujjaival babrál, az ajkába harap, egy hajtincsével játszik, a lábfejével földön dobol aprókat, ritmusosan. A kezem két tenyere közé csúsztattam, ezzel félbeszakítva a babrálást. Felém nézett, én pedig bíztatóan rámosolyogtam. Ellentétben vele, én egy cseppet sem voltam ideges a szüleimmel való találkozás miatt. Mi több, büszke voltam arra, hogy én vagyok az, aki bemutathatja a szüleinek Solt, mint valakit, aki hozzám tartozik. Apa testvérének a házában szálltak meg erre az időre a szüleim, aki jelen pillanatban éppen üzleti úton volt Manhettenben. Amikor észrevettem a házat, jobbra lehúzódtam és leállítottam a motort.

- Ez az a ház? - nézett ki az ablakon Sol.

- Igen. - bólintottam, majd hátrafordultam, hogy ránézzek Maggiere, aki a hátsó ülésen ült.

- Kész vagy Pöttöm?

- Ahha, menjünk. - bólintott izgatottan, csillogó szemekkel. A jelek szerint tehát az egyetlen, aki fehér volt az idegességtől a szüleimmel való találkozás miatt, az Sol. Kihasználtam az időt, hogy a megszeppenéstől még mindig nem mozdult, és gyorsan kiszálltam, majd megkerültem a kocsit, hogy kinyithassam előtte az ajtót.

- Köszi. - motyogta, miközben még mindig hatalmas szemekkel bámult a házra. Mintha legalábbis egy kukorica mező közepén lévő fekete, elhagyatott ház felé vezetném, nem a szüleimhez. Elmosolyogtam és megszorítottam a kezét.

- Nyugi már Báránykám. Tetszeni fogsz nekik.

- Ahha. - válaszolta, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg meghallotta, amit mondtam. Maggie ugrándozott a ház felé, ám a lépcső előtt megállt, és hatalmas bárányka szemekkel - amik kísértetiesen hasonlítottak Soléhoz - ránk nézett.

- Gyere ide mellém, Pöttöm, jó? - mosolyodtam el, ő pedig szófogadóan odasétált a másik oldalamra. Megálltam az ajtó előtt, és vártam három másodpercet, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, csak azért, hogy adjak egy kis utolsó felkészülési időt, a tenyeremet szorító Solnak, és Maggienek, aki idő közben, a farmeromba kapaszkodott, így pedig kissé nehézkessé vált a járás számomra, de szerencsére nem kellett sokat mennem, ugyanis anya és apa szinte rögtön megjelentek, anya a konyhából nézett ki, apa pedig a nappaliból. És mint arra számítottam is, a megjelenésük sokkal elegánsabb volt, mint amit egy normális, épp otthon ülő házaspártól el lehetett volna várni. Anya magassarkúban, gyöngyökkel a nyakában, hozzá passzoló fülbevalóval, apára pedig minden bizonnyal anya adott rá, egy olyan öltönyt és nyakkendőt, ami hajszálpontosan ugyanolyan színekben pompázott, mint anya öltözéke. Amilyen gyorsasággal anya közeledett, a jobb oldalamon lévő Sol olyan erősséggel szorította egyre jobban a kezem, Maggie pedig a farmerom helyett már a bőrömet markolta. Anya, engem teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, így amíg én apával fogtam kezet, addig ő Solt zárta a karjai közé, majd lehajolt Maggiehez is.

- Te bizonyára Maggie vagy! - mosolygott rá, ekkor pedig Maggie elengedte a nadrágomat, és bólintott.

- Sol, a nővérem. - mondta.

- Igen, tudom. - bólintott anya.

- Téged hogy hívnak?

- A nevem Clarissa. Én vagyok Dylan anyukája. - Maggie hallgatott, nagyon úgy tűnt, hogy a hallottakon gondolkozik, és jár az agya, hogy mit válaszoljon.