Dylan Special #25

7.5K 254 16
                                    


Dylan Special #25

Az utazás reggelén izgatottsággal keveredett félelem lett úrrá rajtam. Izgatott voltam, amiatt, ami ránk várt. Ki kellett szabadítanom Solt, és megkellett bizonyosodnom róla, hogy minden rendben lesz, amíg távol leszek. Féltem viszont az egész helyzettől. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szituációba fogok keveredni. Ráadásul már most éreztem a tehetetlenséget, ami akkor fog csak igazán előtörni bennem, amikor fel kell szállnom a repülőre, mikor majd vissza kell jönnöm a táborba.

- Mikor jössz vissza Maestro? – kérdezte Emmett, mikor elköszöntem a srácoktól.

- Egy hét múlva. Próbáljatok életben maradni, amíg távol vagyok.

- Miért is mész el tulajdonképpen? – ült fel az ágyán Joey.

- Elintézni valóm van, azért. – mondtam, és egy szigorú pillantást küldtem felé, remélve hogy megérti: ne kérdezgessen többet. Az ajtó felé fordítottam a fejemet, amikor mozgolódást, meg hangokat hallottam a folyosóról. – Mennek kell. Jók legyetek! – vigyorogtam rájuk.

- Ja, jövök én is. – bólintott Tyler.

- Te minek? – vonta össze a szemöldökét Joey, majd megvilágosodva bólintott. – Ja, igen, mindig elfelejtem. Menjél csak Rómeó.

- Én is veletek tartok. – csatlakozott Emmett, erre pedig Joey felsóhajtott.

- Te jó isten. Kezd hányingerem lenni ettől a rózsaszín katyvasztól ami terjeng körülöttetek.

- Bezzeg tőlem soha senki nem búcsúzik el így. – csóvált a fejét Nate, közben pedig eltúlzott szomorú fejet vágott.

- Ugyan, haver, ez nem igaz. Az anyukád mindig küld videó üzenetet. – kacsintottam rá, ő pedig válaszul nekem dobott, egy egymásba csavart használt zoknit, ami elől elhajoltam, mielőtt arcon talált volna.

- Érdekes, nekem is. – vágott elgondolkodó arcot Joey.

- Az anyád? – vonta fel egyik szemöldökét Nate.

- Nem, a tiéd. – röhögött fel Joey. Felnevettem, majd megfordultam, és kimentem a szobából, és hagytam a két idiótát, had szívassa egymást. Mellettem jött Tyler meg Emmett, és a csarnok felé vettük az irányt. Megláttuk a lányokat ácsorogni a csomagjaikkal, előttük pedig a nagybátyám szónokolt.

- Remélem készen vannak, a busz bármelyik percben itt lehet! – ordította, amíg én a szememmel Solt kerestem. Az épület bejáratánál állt, az ajtó előtt, a lába mellett a földön, a táskája hevert.

- Miért nem lepődök meg, hogy magának van a legtöbb holmija? – ordította a nagybátyám, és elszakítottam a pillantásom Solról, hogy arra nézzek, amerre a nagybátyám. Lynn jött ki épp, és egy bőröndöt húzott maga után.

- Nem tudom. Miért nem lepődik meg? – kérdezte Lynn, vigyorogva.

- Költői kérdés volt Miss Thomson. - Csóválta a fejét William, majd arrébb sétált és tovább ordított, az utazás alatti szabályokról az autóbuszon. Tyler felnevetett mellettem, és a fejét csóválta. Elmosolyodtam, majd a tekintetemmel újra megkerestem Solt, aki a barátnőivel beszélgetett. Felnézett, és körbenézett a helyiségben, de nem úgy, mintha keresne valamit. Átsiklott rajtam a tekintete, és mérget vettem volna rá, hogy még csak észre sem vett. Olyan volt, mintha kizárólag csak az épületre figyelne, semmi másra. Mintha először látná. Ezúttal nem beszélt senkivel, csak nézte a falakat, az oszlopokat, és a mennyezetet, majd hirtelen elnevette magát, mintha valami vicces emlék jutott volna az eszébe.

The Bright SideWaar verhalen tot leven komen. Ontdek het nu