The Bright Side

Dylan Special #16

16. Fejezet

Teljesen átlagos terepgyakorlatnak indult. Az üres „falu" ahol gyakoroltunk, ugyanolyan volt, mint eddig bármikor. Este őrségnél felnéztem az égre. Néztem a csillagokat, és az jutott eszembe, hogy eddig nem is érdekeltek ezek a dolgok. Tisztában voltam vele, hogy égitestek vannak fölöttem, és ennyi az egész. Most meg olyan, mintha először látnám. Aztán megéreztem az első esőcseppet az arcomon. Majd még egyet, és még egyet. Másodpercekkel később meg már dörgött az ég, és zuhogott az eső. Ez talán egy jelzés, hogy hűtsem le magam?

- Vettem az adást, atyám. – mormogtam magamnak. Talán tudhat valamit az öreg. Végülis ő mindent tudó nem igaz? Akkor azt is látja, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége? Hogy elfogok szúrni valamit, vagy egyszerűen csak rossz csillagzat alatt vagyunk mi ketten Sollal? Tiszta hülye vagyok, hogy ezeket mind egy viharból szűrtem le. Na de vallásos ember vagyok, mindig is annak neveltek. És bár sosem hittem a „lelki társakban" vagy az „igaz szerelemben", de abban igen, hogy a világon nem léteznek véletlenek. Minden okkal történik egy céllal, amit felülről kaptunk, csak esetleg még magunk sem tudjuk, hogy mi miért történik. Vagyis okkal találkoztam Sollal, és okkal tartunk most ott, ahol tartunk. A kérdés csak az: ez az ok azért van, hogy megtudjam: én is érdemes vagyok azokra a dolgokra, amikben eddig még csak nem is hittem, vagy azért, hogy a jóisten megleckéztessen? Egyed meg Dylan amit főztél! Van egy olyan érzésem, hogy nagyon nem tetszene. Mindenki sorra ébredezett. Bizony, az eső az ellenségünk. Kár amúgy, hogy utálom, mert nagyon jó dolog lenne. A nagyapám, például imádta az esőt. Szeretett kertészkedni, és órákon keresztül képes volt magyarázni nekem és Danynek, hogy az eső egy igazi csoda, és mi lenne velünk nélküle. Bár ennek tudatában voltam, jelen pillanatban szinte bármi másnak jobban örültem volna. Mindenem átázott, és érezni magadon a csurom vizes ruháidat, ahogy hozzád tapad, és nem öltözhet át szárazba... szörnyű. És akkor a vizes zokniról már ne is beszéljünk. Lecsavartam a kulacsom tetejét, és magam elé emeltem. Már félig kifogyott belőle a víz, úgyhogy legalább ennyi haszna volt az esőnek. Amikor tele lett vissza zártam, és eltettem a táskámba. Mivel nem túl sok mindennel tudtam magam elfoglalni, a villámokat számoltam. Mármint a mennydörgést, hogy hány kilométerre van tőlünk a vihar. Ezt mindig is érdekesnek találtam, habár nem igazán szerettem sem a mennydörgést sem a villámlást. És mindegyiknél összerezzentem. A puska eldördülésére, és a bomba robbanásra emlékeztettek. Olyan volt, mintha minden egyes dörgésnél, valaki az agyamba vezetne egy emléket, olyan emléket, amihez ehhez hasonló hang társult. Rosszul éreztem magam tőle, és azt kívántam bár vége lenne már a viharnak. Ennél még az eső is jobb. Néztem, ahogy a sötétben az esőcseppek eláztatják alattam a földet, ami lassan kezdett mozgó sártengerré alakulni. Aztán egy idő után elcsendesült az ég. Nem volt több villám és nem volt több mennydörgés. Nem volt több rossz emlék.

***

A hajnali csípős reggelben keltünk fel. Megnyugtató volt látni, hogy már nem esik. Viszont körülöttem mindenhol esőszag volt, amit viszont kifejezetten szerettem. A bakancsom, a nadrágom, sőt még a kabátom is mindenhol sáros volt. Na, ez az igazi terepminta.

- Gyerünk fiúk, ne vesztegessük az időnket! – kiáltott a nagybátyám. És miután „megreggeliztünk (kulacsban víz, és zacskózott túlélő kaja) már folytattuk is az utunkat. A nagybátyámnak kiválóak a megérzései. Ezt az is bizonyította, hogy a napra betervezett egyetlen pihenőt, abban az öt és fél percben rendelte el, amikor nem esett az eső, és a nap elő bújt a felhők mögül. A fűben ülve kinyitottam a kulacsomat és a számhoz emeltem, hogy egy kis folyadékot jutassak be a szervezetembe. Eső íze volt, de már megszoktam. Néztem Parrisht, aki a dögcéduláján lévő lány fotóját bámulta.