The Bright Side

Dylan Special #13

13. Fejezet

Idegességemben egy-két lépést tettem előre majd vissza a folyosón, végül visszamentem a szobába. Az ágy lába szinte könyörgött, hogy belérúgjak, ezért így is tettem.

- Baszki! – emeltem fel a hangom, majd idegesen lezöttyentem a még mindig bevetetlen ágyamra. Éreztem magamon a többiek pillantását.

- Tudom én hogy szereted feszegetni a határokat tesó, de ez még tőled is durva. – állt meg előttem Nate, a falnak támaszkodva. Lassan felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

- Mond már el még párszor Nate, mert eddig azt hittem minden rendben. – válaszoltam szarkazmustól csöpögő hangon. Ekkor Joey is közelebb jött, és a karjával az emeletes ágy oldalának támaszkodott. Összevonta a szemöldökét, mintha nem lenne benne biztos, hogy megszólaljon-e, de aztán mégis megtette.

- Ez még mindig a fogadásról szól? – kérdezte, nekem meg hirtelen kedvem lett volna fogni egy kalapácsot, és szétverni vele az ágyat amin épp ülök, pusztán feszültség levezetés céljából.

- Kurvára nem érdekel már a fogadás baszki. –álltam fel az ágyról. Joey bólintott, mintha nem mondtam volna neki semmi újat. Nate viszont kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Thomas tudja?

- Nem – ismertem be kelletlenül.

- Miért nem?

- Mert... még nem volt időnk beszélni ez ügyben. – idegesen a hajamba túrtam az ujjaimmal és megráztam a fejem. – A francba is, már akartam, de jött ez az egész, meglőttek meg minden. Stevenson meg... - itt elhallgattam, Nate és Joey pedig idegesen a földet kezdték bámulni. – Előbb... legyünk túl ezen a sok faszságon. Momentán el kell valahogy intéznem, hogy a nagybátyám ne küldje el Solt. – mondtam és feltéptem az ajtót, majd abba az irányba indultam, ahol Solék szobája van. Már ő is kint volt, és abból ítélve, ahogy tanácstalanul néz ide-oda, épp engem keresett.

- Szerinted van rá bármi esély, hogy nem küld vissza Iliinoisba? – kérdezte, amin oda ért mellém. Nos, csekély. Amennyiben én nem avatkozok közbe, legalábbis...

- Majd kidumálom valahogy. Végülis az unokaöccse vagyok. – vontam meg a vállam, hogy lazának tűnjek, mintha nem félnék az egésztől, holott nem így van.

- Tényleg úgy gondolod, hogy nem fog hazaküldeni engem csak mert az unokaöccse vagy? – Na most erre mi a helyes válasz? Nyugtassam meg, hogy nincs értelme izgulnia, hisz mindent kézben tartok? Vagy ijesszem meg, hogy bizony kemény menetünk lesz a nagybátyámmal? Annyi biztos, hogy nem engedem csak úgy hogy haza küldje Solt. De ez nem jelenti azt, hogy nem történhet semmi rossz. Ezért elővettem a diplomatikus hangomat, és azt mondtam:

- Meglátjuk. – megálltunk az iroda szürkére festett ajtaja előtt. Határozottan bekopogtam, majd kinyitottam az ajtót, és előreengedtem Solt. Ez az iroda szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az előtte lévő összes tábor irodája, amikben eddig voltam. Zászlók és kitüntetések mindenhol, Dicső fényképek határozott kézfogásokról. A férfit, aki mellettünk lépett ki a szobából nem ismertem, ezért csak kihúztam magam és gyorsan, de egyértelműen tisztelegtem felé, majd közvetlenül a nagybátyám asztala elé léptem, Sollal együtt. Ekkor vettem csak észre Campbellt, aki hátrakulcsolt kézzel állt, és nézett ki az ablakon, majd mikor meghallott minket, felénk fordult. Amilyen pillantást vetett ránk, attól az volt az érzésem, hogy még csak meg sem lepődött, de akkor sem akarja elhinni, hogy tényleg itt vagyunk. Ketten. Oldalra sandított a nagybátyámra, majd újra ránk, aztán egy rosszalló fejcsóválás kíséretében kiment a szobából.