The Bright Side

Dylan Special #24

Dylan Special #24

Megragadtam Sol kezét, és a folyosón húztam magammal, egészen a raktárig. Szembeálltam vele, és mélyen a szemébe néztem. Tudtam, hogy örülni fog annak, amit mondani fogok. Mégis valamiféle furcsa izgalom motoszkált bennem, amit gondolatban fel is írtam az „eddig nem tapasztalt érzések" listámra.

- Szóval. Otthon meséltem rólad a szüleimnek. – kezdtem. Sol tekintete hirtelen riadtnak tűnt.

- Elmondtad, hogy mi... – kezdte halkan megremegő hanggal.

- Mindent elmondtam. – szakítottam félbe.

- Mindent? – kérdezte, és a szemei még nagyobbra nyíltak.

- Ahha, nagyjából. De ami azt illeti már a nagybátyámtól hallottak rólad. – tettem hozzá, bár az igaz, hogy ezt ők sem tudták először. Később jöttek rá, hogy Sol ugyanaz a lány, mint aki „nem hagy unatkozni" a nagybátyám szavaival élve. Még jó, hogy többet nem mondott nekik róla, csak ennyit. Ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy az ágyam alatt bujkálással szerzett volna plusz pontot a szüleimnél.

- Ohh... jajj. – húzta el a száját, és volt egy olyan érzésem, hogy neki is ez, vagy valamelyik ehhez hasonló húzásunk jutott eszébe.

- Nyugi nincs semmi gáz. Elmondtam, hogy miért kerültél a javítóba és a... a többit. - mondtam gyorsan. Majd komolyabb hangon folytattam - Tudod, hogy vallomást kell tenned a nagynénéd férje ellen Sol.

- Tudom, én csak nem... nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Valószínűleg nem is hinnének nekem. – vonta meg csalódottan a vállát.

- Hinni fognak neked. – néztem le rá. – Apám egyik barátja ügyvéd. Ami azt illeti, ő az egyik legjobb ügyvéd egész Dél- Karolinában.

- Akkor nyilván jól meg kell fizetni. Nem hiszem, hogy Karennek... - csóválta a fejét, de ismét belevágtam a szavába.

- Apám már elintézte. Nem kell semmit fizetnetek.

- De Dylan én nem akarom, hogy apukádnak kelljen... - ellenkezett, de ezúttal sem hagytam, hogy befejezhesse a mondatot.

- Nézd Báránykám. Amikor meséltem nekik rólad, szinte teljesen kifordultak magukból. Még csak nem is találkoztak veled, de már imádnak. Amint meghallották a történetedet, azonnal segíteni akartak. – mosolyogtam le rá. – Szóval vallomást teszel, és remélhetőleg azt a rohadékot lecsukják, és nektek ítélik a házat, meg mindent. Tudom, hogy Lynnék azt tervezik, hogy Atlantába költöznek és tudom, hogy te is szeretnél menni. Miután lezajlik az ügy, akár el is adhatnátok azt a házat. A szüleim segítenek keresni Atlantában egy lakást. Anyukám ingatlanos, ért az ilyenekhez.

- Dylan, én... nem akarom, hogy... nem akarok a szüleidnek ennyi gondot okozni. – harapott bele az ajkába.

- Ez nekik nem gond. – ráztam meg a fejem. – Anyám amúgy is imád szervezkedni. Figyelj rám Sol! – Fogtam két kezembe az arcát és belenéztem a kék szemekbe. – Segítségre van szükséged. Tudom, hogy néha milyen makacs tudsz lenni, és csak mész a saját fejed után és mindig mindennel egyedül akarsz megbirkózni, de engedd, hogy segítsenek. Engedd, hogy segítsek. – Mondtam halkan, el nem engedve a tekintetét. Aztán bólintott.

- Köszönöm. – suttogta végül. Ez a „köszönöm" azonban sokkal több volt, mint egy szó. Tele volt érzelemmel, és olyan mértékű hálával, amitől tényleg jó embernek éreztem magam. A mellkasomhoz húztam őt, és átöleltem. Miközben hozzám bújt, én azon gondolkodtam, hogy sosem tartottam ezt lehetségesnek. Hogy egyetlen egy ember elég ahhoz, hogy megváltoztassa az egész rohadt világomat.