He stole my car and ran away with my heart

§fourteen§

Nash Martin
Tudom, tudom, tudom, hogy ez a kurva balett Em réme. Már éppen kezdi megszokni a tánc nélküli életet, erre megjön az anyja, aki még azzal sem tisztelte meg, hogy elmenjen megnézni a vizsgáját, és a balett felől érdeklődik. Em arcán a rezdülést csak én látom meg, egy pillanat az egész. Legszívesebben magamhoz ölelném, és elküldeném a szüleit valahova, de amint ezt végiggondolom, Emily szólal meg.
- Nos, jól- feláll, köhint, és elkezd fel-alá járkálni.- Vagyis, ahogy nézzük.
- Emily, az ég áldjon meg!- az anyja feltűnően forgatja a szemeit, mire a férje megnyugtatóan a vállára teszi a kezét.
- Szívem.
- Charles, hagyj már!- lerázza magáról a megnyugtató kezet, és feláll.- Emily, valamit eltitkolsz előlünk. Ismerlek, mint a tenyeremet, nem tudsz átvágni!
- Honnan ismernél?- Em szemei könnyekkel telnek meg, amitől összeszorítom a szám, és erős önuralomra van szükségem, mielőtt felborítanám az asztalt.- Honnan ismernél?!
- Ne emeld fel a hangod, kisasszony!- az anyja kiabálása igen kellemetlen. Erre már Charles is feláll.
- Amanda, nem ezért jöttünk ide. Fejezd be, elég legyen- haragosan néz a feleségére, ám Amanda továbbra is szikrázó szemekkel méregeti a lányát.
- Mi ez a szemtelen magatartás? Hova lett a lányom?- a nő hangja több oktávot emelkedik, ahogy pedig Em-et ismerem, nem fogja hagyni magát.
- Miért gondolod, hogy ismersz?- az első könnycsepp utat talál magának gyönyörű arcán, én pedig úgy érzem, itt az ideje nekem is felállni. Védelmezőn Em mellé lépek.- Ne merd azt gondolni, egy percig se!
- Kikérem magamnak ezt a hangnemet!- az anyja szinte köpi a szavakat.
- Te kérsz ki magadnak bármit is?- Em könnye felszivárog, helyét a jól ismert vadság veszi át.- Te? Jézusom!
- Mire véljem ezt a viselkedést?- Amanda teli tüdőből ordít. Összeakad a tekintetem Charleséval, aki finoman megrázza a fejét, jelezvén, most ne szóljak közbe.- Ilyen sok idő után hazajönnek a szüleid, és te ilyen viselkedést tanusítasz? Szép, mondhatom. Erre tanítottalak én?
- Te nem tanítottál engem semmire!- fröcsögi Em, nekem pedig finoman meg kell fognom a szoknyája szélét, nehogy átugorjon az asztalon.- Itt hagytál, elmentél, soha, de soha nem foglalkoztál velem! Nem is ismersz! Honnan tudhatnád, mikor milyen az arcom? Mikor tüdőgyulladásom volt, akkor is csak a nevelőnőim voltak mellettem, annyit sem törődtetek velem, mint egy rohadt szennyessel!- Charles arca fájdalmasan megrándul, ám mikor Amanda rezzenéstelen fejére nézek, nem tudok sajnálatot érezni irántuk. Emilynek mindenben igaza van, ezért hagyom, hadd adjon ki magából mindent.- Egyszer sem láttatok balettozni, még arra sem vettétek a fáradtságot, hogy elgyertek a vizsgámra. Rengeteg új esélyt adtam nektek, bíztam abban, hogy egyszer másként alakulnak majd a dolgaink. De ti minden próbálkozásomat félraraktátok, nem értetek rá, vagy mittudomén. Jasonnel mikor beszéltetek utoljára?
- Jason teljesen más tészta- Amanda a zavar szikráját sem mutatja.
- Hogy lenne már más tészta?- Emily szinte sikít. Ujjaimmal átkulcsolom a karját, és figyelmeztetően megszorítom.- A testvérem! A fiatok! Tudjátok egyáltalán, hogy mi van vele? Mert az, hogy engem leszartok, az egy dolog, túlteszem magam rajta. De hogy az egyetlen fiatokkal, aki ráadásul nap, mint nap az országért harcol, nem törődtök... ehhez csak gratulálni tudok.
- Emily...- Charles halkan, bocsánatkérőn sóhajt. Em könnyes szeme rávillan, majd vissza az anyjára.
- És tudjátok mit? Már táncolni sem fogtok látni többé- az értetlen pillantásokra elmosolyodik, és gyilkos tökéletességgel lehalkítja a hangját.- Mert gallyra ment a bokám. Kaput. Többé nem táncolhatok. Remélem, egyszer majd rájöttök, mit veszítettetek el.
Míg Charles arca majd kettéhasad a bűntudattól, addig Amanda egyetlen érzelmet sem mutat. Emily kimerülten a konyhapultnak támaszkodik maga mögött, én pedig elé lépek.
- Kislányom..- szól az anyja, de úgy érzem, mára már elég volt.
- Elnézést, de szerintem elég mára a drámából- megindulok feléjük, és jomodorúan a kijárat felé terelem őket.- Ha máskor, nyugodt körülmények között szeretnének meglátogatni bennünket, szívesen várjuk önöket, de most talán mindenkinek jobb, ha elmennek.
Amanda fapofával húzza fel a kabátját, majd felém fordulva torkot köszörül.
- Bocsáss meg, amiért egy ilyen csúnya civakodásnak voltál tanúja.
Azzal kimegy.
Charles hatalmas tenyerével megpaskolja a vállam, és bánatos szemekkel néz rám.
- Jó fiú vagy, Nash- halványan elmosolyodik.- Tudom, hogy sok mindent rosszul csináltunk Amandával, már ami a gyerekeinket illeti, de sajnos nem tudjuk visszacsinálni.
- Legyenek nagyon büszkék a lányukra- mondom halkan, és megszorítom Charles vállát.- A legcsodálatosabb ember, akit ismerek.
- Igazán szereted?- ráncos szemeibe nézve egyszerűen nem tudok hazudni. Annyi hazugság volt a mai estén, hogy már igazán muszáj egy kicsit őszintének lennem.
- Mindennél jobban.
Szélesen elmosolyodik, és bizalmasan közelebb hajol.
- Bármily kevés időt töltöttem vele kiskorában, ahogy rád néz, abból látszik, hogy odavan érted. És az anyja is, valamint én is büszke vagyok rá. Mindkét gyerekünkre büszkék vagyunk, de az időt nem tudjuk visszafordítani. Hidd el, fiam, mi szenvedünk ettől a legjobban.

Visszamegyek a konyhába Em-hez, aki fásult tekintettel mered a semmibe. Amint mellé lépek, ösztönösen a karomba férkőzik, én pedig szorosan magamhoz ölelem. A homloka a nyakamhoz préselődik, és egyből észreveszem, mennyire forró. Eltolom magamtól, és két kezem közé fogom az arcát- a szeme ijesztően csillogott.
- Jól vagy?
- Miért?- kérdi rekedten, mire a homlokához érintem a szám.
- Csak mert körülbelül 39 fokos lázad van.
Em lehunyja a szemét, és kínjában elneveti magát.
Ahogy megint hozzám bújik, olyan gyönyörű, hogy egy másodpercig el sem hiszem, hogy tényleg létezik.
És hogy tényleg szeretem.