NEM MONDHATOM EL NEKI

23. Évekkel később...

***Hét évvel később***

Már betöltöttem a huszonhatodik életévemet, a kisfiam, Beni pedig már a hetet... Na, akkor mesélek.

Azon a karácsonyon végig sírtam minden éjszakát, amiért nem "találkozhattam" Ádámmal. Persze mindenki azt mondta, ez volt a legnagyobb hülyeség, amit tehettem, és meg kellett volna beszélnem vele. Hogy megbántam-e? A mái napig. Sőt, ez volt életem legnagyobb hibája! Megfogadtam, hogyha még egy ilyen lehetőségem adódik, élni fogok vele! Pechemre  Ádám soha többé nem keresett. Meglepődtem? Kicsit sem... Én sem tettem volna másképp. Én löktem el magamtól, én nem beszéltem vele, most viseljem a következményeit.

És hiába telt már el annyi év, még mindig ugyan úgy fáj, és ugyan olyan nehéz. Pláne, hogy Beni kiköpött mása Ádámnak. Olyan, mint egy pici klónja. A kinézete, a mozgása, ahogyan beszél... Szinte már ijesztő a hasonlóság. És akkor így próbálj meg elfelejteni valakit...

Na, de akkor kicsit a jelenről is:

Öt év után, hogy megismertem Balázst, megkérte a kezem, én pedig igent mondtam. Már két éve házasok vagyunk. Ő orvosként dolgozik, én pedig a világ legunalmasabb munkáját végzem: - azaz könyvelő. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőlem, de túl jól fizet, hogy váltsak, és nincs vele valami túl sok, és megterhelő munka, így több időm van Benire, és a házimunkára.

És hogy szeretem- e férjemet? Igen! Hogy szerelmes vagyok-e belé? Nem! Balázs egy nagyon jó ember. Nála jobb férjet nem kívánhatnék! Mindent megad nekünk. Hihetetlenül családcentrikus, és gondoskodó. Mindig oda figyel rám, mái napig vesz nekem virágot, kedveskedik, érezteti a szeretetét, és ami a legfontosabb - és legjobban megfogott benne - hogy imádja Benit.  A sajátja ként kezeli. Túl sok jót tett velünk ahhoz, hogy elhagyjam, csak azért, mert nem érzek iránta többet szeretetnél. Próbálkozom vele, hogy beleszeressek, de a szívednek nem tudsz parancsolni.

  - Kicsim, kész vagy már? -szóltam fel Beninek az emeletre.

  - Mindjárt! -kiáltotta, majd meghallottam gyors ki lépteit.

  - A lépcsőn nem futunk! -szóltam rá. - Na, vedd fel a cipődet. -nyomtam puszit arcára, miután feladtam rá a kabátját.

  - Veszel nekem valamit? -pillantott fel rám, miközben a cipőjével babrált.

  - Persze. -mosolyogtam.

Ugyanis karácsonyi bevásárlásra indulunk. Két nap, és bolondok háza! Vendégek itt, vendégek ott, főzni, főzni, főzni, aztán  ide menj, oda menj, ahhoz menj, ő hívott meg, ma ide van meghívónk... Alig várom, hogy lemenjen az ünnep. Az egyetlen örömöm, amikor láthatom Benit, ahogyan kibonthatja az ajándékát, és a csillogó szeme, mikor a fát kell díszíteni. Vagy amikor besegít a főzésbe... Na, jó! Beni miatt szép az ünnepem, -meg úgy az egész életem- de másrészt csak hajtás az egész.

  - Anya, elmehetek a játékokhoz? -rángatta Beni a kabátomat, miközben a bevásárló kocsit toltam, és a listát nézegettem.

  - De csak oda!

  - Oké! -és már rohant is.

Éppen a borok előtt ácsorogtam, mikor a nevemet hallottam. Csak egy valaki tudja úgy kimondani, hogy a szívem dobbanjon egy hatalmasat, és libabőrös legyek még ennyi év után is, de az képtelenség...

  - Linda?

  - Szia! -kaptam rá kissé sokkos tekintetem, majd szó nélkül, gyors léptekkel igyekeztünk a másik felé egy ölelésre. El sem hiszem, hogy itt van, és hogy még mindig ugyan olyan érzéseket kelt bennem, mint anno. - Mit...mit csinálsz itt? -léptem el tőle, majd kezem a farzsebembe helyeztem.