NEM MONDHATOM EL NEKI

14. Miattam...

***Ádám szemszöge***

Nagyon elfáradtam ezen a napon, hiszen nem keveset dolgoztunk a srácokkal, de az, hogy Lindát boldognak láthatom, mindenen felülmúl. Láttam a szemében a csillogást, és azt a gyönyörű mosolyát, hogy mennyire felszabadult, és vidám. Hogy mennyire jól esett neki a segítség... Ezzel szemben viszont be kell ismernem, nagyon jól esett, mikor vehettem egy zuhanyt, és lefeküdhettem. Úgy érezem, most senki, és semmi nem tudna innen felrángatni.

Mélyen aludtam, mint akit fejbe vágtak, de Linda sikoltozása azonnal felvert. Hirtelen így álmomból kikelve azt sem tudtam mire gondoljak. Ott volt mellettem, és csak sikított, mint aki menekülni akar, vagy éppen kínoznák, miközben kapálódzott össze-vissza. Ekkor már azonnal tudomásul vettem, hogy rémálma van.

- Linda! -ráztam aprót a vállán. Ijedten riadt fel, miközben a levegőt kapkodta, szemei könnyesek voltak. Semmit sem szólt, csak elkezdte a sírást, miközben szorosan hozzám bújt. Először kissé értetlenül álltam az "események" előtt, majd inkább csak a haját simogatva nyugtatgatni kezdtem. Fogalmam sincs, mit álmodhatott az én kiscicám, de biztos nem szivárványok, és egyszarvú kapták benne a főszerepet.

- Csak egy álom volt... -suttogtam a fülébe. - Semmi gond. -fogtam karajaim közt remegő testét, és éreztem, ahogyan a hátát is leverte a víz. - Jobban vagy? -kérdeztem egy kis idő elteltével.

- Ühüm. -bólogatott.

- Kérsz valamit? Vizet, vagy...

- Nem, semmit. -motyogta, de rám se nézet közben.

- Akarsz róla beszélni? -kérdésemre azonnal hevesen megrázta a fejét, és tudtam, itt ez a téma le van zárva. - Vissza tudsz aludni?

- Igen, azt hiszem. -sóhajtott, majd ismét elhelyezkedtünk az előbbi pozíciónkba a matracon.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelne az álma. Soha nem láttam még ilyen, -vagy akárcsak hasonló állapotban sem. Van egy olyan érzésem, hogy ennek a ködképének köze lehet valamihez, ami a múltban esett meg vele... Még csak most aludtunk együtt másodszorra, de ki tudja, talán ezek a rémálmai rendszeresek... Fura, hogy szinte mindent tudok róla, aztán ilyenkor döbbenek rá, hogy lehet semmit sem. Nem tudom, mi az a rejtély, amit ennyire elhallgat, ahogyan azt sem, mért rúgták ki az előző iskolájából, de egyre jobban kezd foglalkoztatni.

***Linda szemszöge***

Az álmom után úgy éreztem, ezer éves sebeket téptek fel bennem, amik már éppen gyógyuló félben voltak. És az, hogy ahelyett a szemétláda helyet Ádámot láttam, na az volt marék só, amit rá szórtak, hogy még jobban fájjon. Mindig is hittem az álmokban, hogy nem véletlenül vetíti ki a tudatalattink az, amit. Eddig általában mindig tudtam a furább álmaimat valamihez kötni, vagy jelentőséget adni nekik. De ez... Ennek semmi értelme. Az, hogy álmomban Ádám tette meg velem azt, ami életem legnagyobb tragédiája, vagy inkább traumája volt... Hiszen ő az, aki tényleg a legjobbat akarja nekem. Vigyáz rám, segít, folyton a kedvemben akar járni.

Kattogott, és csak kattogott az agyam, miközben Ádám mellett feküdtem, aki aprókat szuszogva az igazak álmát aludta. A telefonom után nyúlva megnéztem az időt, ami fél négyet mutatott. Már majdnem egy órája forgolódok itt, és egyre kevésbé leszek álmos. Fölöslegesen töröm itt magam, plusz ha még sokat sóhajtozok, és mocorgok, Ádámot is felverem.

Lassan felkelve a matracról mentem ki a szobából, becsukva magam után az ajtót. Megálltam a konyhában, és csak néztem a félig szétrombolt, ám mégis félig kész házat. Ismét elkezdtem benne járkálni, és fejben tervezgetni, hogy mit hogyan, meddig. Kicsit kiszámolgattam, mivel lehetne ma a legjobban haladni, illetve mivel érdemes. Így hát szép sorjában csak bővült a teendők listája. Már észben sem tudtam tartani, tehát jobbnak láttam felírni őket a kis kockás füzetembe.