NEM MONDHATOM EL NEKI

8.Kirándulás

Oké, mielőtt bele kezdenénk... nagyon meg szeretnem köszönni, azt a sok kommentet, amit az előző résznél hagytatok nekem! El sem hiszitek mennyire jól esik azt látni, hogy igenis van visszajelzés, és érdekel titeket a "munkám" vagyis a történetem. Ez ad nekem lökést az egészhez! Fantasztikusak vagytok, nagyon szeretlek titeket, és még egyszer köszönöööm!

- Nem érdekel! Meghoztam a döntésemet! -vágott a szavába erős hangjával. - A mi iskolánk a legjobb ebben a körzetben! Sok munka volt, amíg ezt el tudtuk érni. Ezt a színvonalat nem szeretném alább adni, pláne nem azzal, hogy a focicsapat tagjai lányokat molesztálnak, méghozzá nyilvánosan. Én egy szigorú, rendszerető ember vagyok, ahogyan ez az iskola is. És ezt nem tűröm meg! Ádám, azonnali hatállyal elbocsájtalak a Gimnáziumból! -mondta az igazgató rezzenéstelen arccal.

A levegő megállta a szobában. Mintha minden lassított felvételben játszódott volna. Tátott szájjal kaptam a tekintetem Ádámra, aki csak lehajtott fejjel bólintott egyet teljesen erőtlenül, és remény vesztve. Nem tudtam mit tegyek, vagy most mi lenne a helyes, de ezt nem hagyhattam!

- Nem, ezt nem teheti! -csattantam fel.

- Fog már be! -súgta oda Ádám, jelezve, hogy akármire is készülök, hagyjam abba.

- Ha itt valakit ki kell csapni, akkor az én vagyok!

- Linda, kérlek...nem kell elvinni a balhét...-csóválta a fejét a dirink.

- De, mert én vagyok a bűnös! Az egész egy félreértés... Ádám igazat mondott. Bepöccentem rá, és elloptam a kabaláját...-meséltem lesütött szemmel. - De nem én találtam ki azt, hogy meg akart erőszakolni. Egy lány kiáltotta, mert tényleg úgy nézett ki az egész, ugyanis ide rejtettem a láncot. -húztam ki a melltartómból, mire az igazgató elég fura fejet vágott. -Nem akartam visszaadni Ádámnak, hiába kérte. A meccset is majdnem elveszítették miattam. Dühös lett, és csak visszaakarta szerezni. De nem akart engem bántani. -néztem a mondat végén Ádám szemébe, amiből most semmit sem tudtam kiolvasni. Hidegen meredtek rám a csokoládébarna szemei.

- A szentségit! -mormolta az igazgató, majd halántékát masszírozva sóhajtott. - Mind a ketten kifelé! Ha még egyszer itt látom magukat, már nem leszek ilyen kezes! Szóval menjenek, míg meg nem gondolom magam! -parancsolta, mi pedig mint a kis angyalok pattantunk fel, és hagytuk el a helyiséget.

- Ádám, én...-kezdtem, mikor becsukta magunk után az ajtót.

- Visszakaphatom? -vágott a szavamba nyugodt, és talán kicsit fáradt hangnemben.

- Persze. -suttogtam, majd a kezébe adtam, amit azonnal el is kapott, és már itt sem volt.

Csak néztem a távolodó alakját, miközben arra gondoltam, mit is tettem... Mégis mit ért ez az egész? Fejemet fogva, hagytam, hogy a falnak dőlve lecsússzak a földre, és törjön ki belőlem a zokogás. Annyira mardosott, hogy úgy éreztem teljesen romlott lettem belül, és üres. Hogy ez már nem én vagyok... Majdnem elvesztették miattam a meccset, és kis híján kicsapták Ádámot. Most pedig örökre gyűlölni fog. A srác, akibe bele vagyok esve, utál engem. Nagyszerű, Linda! Szép volt!

***Egy héttel később***

Péntek van. Egy hete már, annak az egész nyomorult ügynek, ami miatt Ádám utál engem, őt pedig a fél suli... Úgy bizony. Nagyon elterjedt a hír, hogy Ádám mit "akart tenni velem" azon a napon, ami persze hazugság. Még csak ki sem magyarázta magát, vagy próbálta volna megállítani ezt az egész pletykát. Iszonyat rosszul néz ki mostanában. Nem olyan beszédes, fáradt az arca, nyúzottnak tűnik, és mintha szellemileg itt sem lenne. Csak ül egész nap, és bámul ki a fejéből. Fáj így látnom, de mégsem mehetek most oda hozzá, hogy vigasztaljam, ahogyan senki sem, mert az összes lány, és néhány srác is megutálta. Van, hogy be is szólogatnak neki, de mintha meg sem hallaná. A gimnázium legnépszerűbb srácából közutált személy lett, amiért engem lehet felelősségre vonni. Mondhatni azt, hogy tönkre tettem az élte egy szakaszát, és hazudnék, ha azt mondanám, nem bánt a nap minden egyes percében, és egész éjjel. És hogy mi a legrosszabb az egészben? Hogy engem sajnál mindenki... Rossz ember vagyok!