2. Nem történhet meg újra!

11.5K 423 42
                                    

Bea nagyon aranyos volt velem. A csengő után még maradt egy kicsit, hogy nagyjából körbemutassa a helyet, és hogy holnap hol is lesz az első óránk, mert magamat ismerve sokat kolbászolnék, amíg megtalálnám a megfelelő tantermet. Nem akartam bunkó lenni, így vártam, amíg az anyukája meg nem jön érte kocsival, hogy ne álldogáljon egyedül. Mikor beszállt a méregzöld terepjáróba, mosolyogva intettem egyet, majd indultam is volna, ha csak valaki utánam nem szól.

- Hé! Linda, igaz? -lépdelt felém egy srác, akinek sötétszőke haja igényesen be volt lőve, zöld szemei kissé pimaszul csillogtak, és ehhez jöttek még a cápafogai. Sötétkék csőnadrágot viselt egy fehér pólóval, a lábán pedig egy több tízezres csuka villogott. Ahogy végignézel rajta, el kell ismerni, hogy rendben van a srác.

- Őhm...igen. -feleltem kissé kínosan, mert ma még csak nem is láttam, nem hogy a nevét tudom.

- Szabi vagyok. A másik végzős osztályból. - áh, tehát évfolyam társak lennénk. Okcika. - Mesélték, hogy jön egy új lány, de hogy ilyen. -nézett végig rajtam. Óh, vágom én! Egy kis szoknyapecér páva gyerek vagy. Nem az esetem. Istenem, mennyire nem az esetem...

- Köszönöm. -zártam le ennyivel. - Ha nem gond, én most mennék is. Nem akarok egy órát várni a következő buszra. -intettem az irányba, ahová épp tartok.

- Óh, hát akkor menjünk együtt! -vigyorodott el.

- Busszal jársz? -vontam fel a szemöldököm, mert nem úgy néz ki, mint aki sorba állna a havi bérletért.

- Igen, mért? -nevette el magát, azzal indult is. - Nem jössz? Le ne késd a buszod. -mosolygott tovább.

Szabival beszélgettünk kicsit útközben, úgy átlagos dolgokról. Kiderült, nem is olyan rossz fej, mint ahogyan az látszik. Vagyis...mint ahogyan azt én sejtettem. De ezért én még nem bízok meg senkiben... Rossz szokásom, hogy már külső alapján ítélek. Pedig nem kéne. Egyébként az is kiderült, hogy egymás mellett vannak a buszaink is. Kicsit furcsának tartottam, de végül is nem az én dolgom melyik buszra száll.

- Megjöttem! -kiáltottam, mikor átléptem a bejárati ajtót.

- Konyha! -kiáltott apu, én pedig a kis helyiség felé vettem az irányt, ahonnan fura illatok kavarogtak.

- Hát te mit művelsz? - Adtam puszit az arcára, majd ránéztem a lábosra, amiben nagyon ügyködött valamit, de meg nem tudnám mondani, hogy mire is hasonlított.

- Pedig elolvastam a receptet! -morgolódott, majd a szakácskönyv felé biccentett, ami az asztalon pihent.

- Jézusom apu! -nevettem fel. - Ehhez még recept sem kell! - toltam arrább. - Sajnálom, de ezt nem lehet megmenteni. -néztem szomorúan vele együtt a művére, majd megegyeztünk abban, hogy eltemetjük a sloziban. Végül aztán hip-hop megcsináltam neki az ételét, amit annyira szeret. Szegény apu, még egy rántottát is elront, de ő nem adja fel a próbálkozást évek óta. így muszáj volt megtanulnom főzni, ha csak nem akartunk ételmérgezésben meghalni, vagy éveken át mireliten élni. Fura, de egész hamar ráéreztem. Szinte akármit el tudok készíteni, aminek apu is nagyon örül, mert amennyire nem tud főzni, pont annyira szereti a hasát.

- És, milyen volt a suli? -kérdezte evés közben.

- Elment egynek. Nem volt olyan vészes, mint hittem. -vontam vállat szűkszavúan.

- Hamar bele fogsz te rázódni. -mosolygott rám biztatóan.

- Remélem. -sóhajtottam.

Evés után apu lepihent kicsit, mert éjszakai műszakban dolgozik, de ahelyett, hogy tényleg aludna, vagy pihenne, folyton a hülye horgászműsorokat nézi, és mindig elhatározza, hogy most már ő is elmegy pecázni, de pont annyira megy, mint én. Azaz sehol semmi.

NEM MONDHATOM EL NEKINơi câu chuyện tồn tại. Hãy khám phá bây giờ