Sztárrá válás {Nam FF} [BEFEJEZETT]

Kórházban

Sandra szobájában néma csend honolt. Csak apja cipője koppant minden lépésénél. Anyja egy székben ült. Teljesen lesokkolták a történtek. Bátyja bizakodó volt. Tudta, hogy húga erős és sose adná fel. Mindig is azt mondta rá, hogy igazi harcos...

-Menjetek - szólt halkan a fiú - Aludnotok kell. Én itt maradok vele - nézett rájuk.

Apja nehezen ment bele, de végül bölcsebbnek látta hazaindulni. Nehezen bár, de feleségét is felállította, majd távoztak.

Aron nagyot sóhajtva felállt, majd az ablakon át kezdte tanulmányozni a várost. Igazság szerint kezdte elveszíteni a reményt. Nézte a fényeket, amik megvilágították a már sötétbe borult várost. Máris értette mi tetszett meg húgának ebben a városban. Szívrabló látvány. 

Bizonytalan, halk kopogást hallott, mire csodálkozva nézett az ajtóra, ami nagyon lassan nyílt ki.

Egy szőke koreai arca jelent meg az ajtóban. Szemei karikásak, szomorúak és reményvesztettek. Akárcsak az övéi.

Először az álló fiúra pillantott, majd az ágyban fekvő, bekötözött fejű lányra és a látványtól nagyot nyelt. Nem mert beljebb menni. Csak nézte a mozdulatlan testet és nem mozdult.

-Ismered? - ment közelebb az ágyhoz Aron és a fiút kezdte tanulmányozni.

Nem tűnt annak a tipikus koreainak. Azokat mind olyan egyformának találta. Furcsa mód az ő arcát rögtön tudta memorizálni. Biztos volt benne, hogy még sose látta azelőtt. Vállai kicsit görnyedtek voltak, de még így is volt tartása. Aron nem tudta eldönteni ki lehet és honnan ismerheti Sandra-t. Biztos volt benne, hogy nem a pasija, mert húga túlságosan is feminista volt és nem kedvelte fiúkat. Nem volt leszbikus, csak nem bízott meg senkiben. Kivéve bátyjában és Yura-ban.

-Igen - vette le tekintetét a lányról és Aron szemeibe nézett.

Mindketten ugyanazt látták a másikéban. Szomorúság, reménytelenség, bizakodás, aggódás...

-Honnan? - kérdezte Aron halkan. Nem volt bunkó, csak kíváncsi.

-Úgy is mondhatnám, hogy munkatársak vagyunk - felelt búsan - Szívesen mondanám, hogy barátja, de minden próbálkozásomat elhárította, mint egy támadást - rázta meg a fejét hitetlenkedve. 

-Ez nem lep meg - csúszott ki Aron száján - Mármint nem úgy értem - magyarázkodott, mire a másik értetlenkedve és kíváncsian nézett rá.

-Te egyébként... - kezdte, de nem tudta befejezni. Félt megkérdezni, hogy esetleg ő a pasija...

-Aron - lépett hozzá a kezét nyújtva - A bátyja.

A koreai megkönnyebbülten sóhajtott fel.

-Namjoon - rázta meg a felkínált kezet - A BTS nevű banda leader-e vagyok. 

Aron-nak a lélegzete is elakadt. Ő... Ő az...

-Baj van? - kérdezte Nam homlok ráncolva.

-Nem - vágta rá rögtön, majd mielőtt a másik bármit is szólhatott volna húga ágyához lépett és végig simított zúzódott karján, miközben újra könnyek gyűltek a szemébe.

Tudta ki ő. Sandra milliószor szidta a srácot a telefonban, mikor beszéltek. Állandóan azt hajtogatta, hogy ki nem állhatja és idegesíti. Tudta, hogy igazat beszél. De azt is tudta, hogy az idegesíti benne, hogy beleszeretett. Amit nem akart.

Nam is odalépett hozzá és együtt nézték a mozdulatlan lányt.

-Félek - nyögte Aron. Amióta felhívták őket azzal, hogy mi történt ő volt az, aki mindenkiben próbálta tartani a lelket, de most ez már kezdett elfogyni. Nem volt senki, aki őt tudta volna biztatni, mert csak olyanok vették körül, akik nem tudtak már reménykedni sem.

-Én is - felelte a másik halkan - De ő erős. Sose adná fel. Én pedig bízom benne - mondta a másik és egy apró, szomorú mosoly kúszott arcára a lányt figyelve.

Aron már ennyiből tudta, hogy Nam érzései hasonlóak a húgáéhoz. Egyikük sem meri bevallani. Ám míg Nam az elutasítástól félt, addig Sandra attól, hogy megsérül és csalódik, ahogy az apjukban is csalódott.

Hirtelen nyílt az ajtó és még szőke lépett be. Aron csodálkozva nézett rá. Most már ez a divat Koreában? A beszélgetésből azonban semmit sem értett, de látszott az érkezetten, hogy mérges, de leginkább aggódó.

-Nam - intézte szavait az említetthez - Nem lett volna szabad idejönnöd. És ha meglátnak? Tudom, hogy aggódsz érte, de előbb gondolkodnod kellett volna...

-Szerinted mit csináltam egész nap? - nézett Yoongi-ra komor arccal, amivel belé fojtotta a másikba a szót.

-A menedzser hyung-nak megígértem, hogy hazaviszlek - közölte - Nehezen sikerült rávennem, hogy ne jöjjön ide. Most pedig indulunk - jelentette ki.

-Nem - rázta meg a fejét - Maradok. Ha ő megengedi - nézett ekkor Aron-ra válaszra várva. Direkt angolul mondta, hogy ő is megértse.

-Felőlem - vont vállat.

-Mondd azt Hyung-nak, hogy sikerült hazavinned és beadtatok egy altatót, mint a múltkor - nézett rá könyörögve.

Yoongi átérezte ugyan Nam félelmét, de szorult helyzetbe került. Kezei meg voltak kötve. Most mit tegyen?

-Felhívod - jelentette ki - Holnap reggel. A többit megoldom én.

-Köszönöm - ölelte át barátját, majd útjára engedte.

Aron-nal még beszélgettek egy ideig. Majd elnyomta őket az álom.

Pár órával később még mindig egy-egy székben aludtak az ágy két oldalán. Nam az ágyra dőlve, Aron a széken lehajtott fejjel.

Nam köhögésre ébredt, ami egyre erősödött. Felkapta fejét és szíve rögtön hevesebben kezdett verni az örömtől. Lekapta a lélegeztető maszkot a lány arcáról és gyorsan felültette, hogy könnyebben tudja kiköhögni magát. Vállai összegörnyedtek, arca eltorzult és alig kapott levegőt.

Sandra levegőért való küzdelmének hangjára a bátyja is felébredt és hatalmas mosollyal az arcán ölelte át húgát, akinek alábbhagyott a köhögő rohama. A lány arca értetlenséget árult el és kábaságot. Nem fogta még fel mi is történt.

Sziasztok! ^^

Na ez aztán elég gyenge rész lett. Bocsássatok meg nekem >< Próbálok érthetően írni és érdekesen, de a lendület estére elfogyott, úgyhogy bocsánat >< És azért is, hogy olyan régen hoztam már részt. Megpróbálok több időt szakítani az írásra ^^

Yours forever:

Member