Rain

25. fejezet

~ El ~

– Megint degeszre ettem magam – simogatta mosolyogva a hasát Taehyung.

– Ha mindig ennyit eszel, el fogsz hízni – nevetett Jimin.

– A nagyim azt mondta pufin szeret, ezért enni fogok! – húzta fel sértődötten az orrát a fiatalabb, ami mosolyt csalt az arcomra.

– Rendben... Mi is pufin szeretünk, de most menjünk! – nyitotta ki a kocsi ajtaját Rapmon Seominnek.

– Mi sétálunk egyet – húztam vissza az éppen beszállni készülő lányt. Nem egy szobába kerültünk, így csak most nyílt alkalmam félrevonulni vele.

– Mégis mi a fenének? – háborodott fel.

– Csak! – indultam útnak, kezemet a csuklóján tartva. Fél szemmel ugyan, de láttam, ahogy Yoongi a másik autónál szintén a fejét rázza, s felkapva a bőrdzsekijét gyalog indul neki az éjszakánk. Belé meg mi ütött?

Seo és én némán sétáltunk, s mintha még csak nem is ismernénk egymást, az ellenkező irányba nézelődtünk. Tudtam előre, hogy nehéz lesz, de sosem gondoltam volna, hogy emiatt fog izzadni a tenyerem. Végül is csak azt akarom bevallani, hogy egész végig hazudtam a kilétemet illetően. Miért is adódhatna probléma? ... Istenem! Hol volt az eszem, mikor kitaláltam, hogy fiúnak tettetem magam?

– Szóval – törte meg végül a kínos csendet Seomin, amint egy parkba értünk –, miről is van szó? – huppant le egy padra, s rögtön keresztbe vágta a lábát, és karba tette a kezét. Aish! Ráadásul már most haragszik rám.

– Na... nagyon nehéz ezt elmondani – sóhajtottam mellé ülve. – Szeretném, ha nem akadnál ki túlságosan – meredtem a fák között repkedő szentjánosbogarak villódzó potrohára. Már nem fordulhatok vissza. Magamnak okoztam a bajt.

– Ilyen komoly a dolog? – kérdezte aggodalmasan, félretéve egy pillanatra a haragját.

– Azt hiszem, rögtön a közepébe ugrom – motyogtam, inkább magamnak címezve, mintsem neki. – Nem vagyok meleg – hadartam el olyan gyorsan, amennyire csak tudtam.

– Hogy mi? – pattant fel sikítva. – De hát láttál fehérneműben... és még anélkül is.

– Azért törülköző volt rajtad – próbáltam kicsit oldani a feszültséget... szintén inkább a magam részéről, de mintha meg sem hallott volna.

– Mikor akartad közölni? Amikor teljesen meztelenül állok előtted?

– Még nem fejeztem be! – rántottam vissza a padra.

– Van még rosszabb is? – forgatta a szemét.

– Nem vagyok fiú – haraptam be az alsó ajkamat. – Nem is voltam az, és nem is tervezek az lenni – tettem hozzá, hogy elkerüljük a félreértéseket.

– Parancsolsz? – grimaszolt.

– Lány vagyok – húztam össze magam, amennyire csak tudtam.

– Képes voltál elhitetni velem, hogy egy meleg fiú vagy? Ugyan ennek mi értelme volt?

– Kérlek, ne kiabálj...

– De! Igenis kiabálok! – állt fel. – Én annyi mindent elmondtam neked, te pedig átejtettél. Egész végig hazudtál...

– Sajná...

– Ezek után mégis mi volt igaz? Tényleg van testvéred? Tényleg félig koreai vagy? Tényleg meghaltak a szüleid, vagy csak azért mondtad, hogy megsajnáljalak?