Rain

20. fejezet

~ El ~

Egy nagy nyelést követően, határozottan bekopogtam Hobeom-shi szállodaajtaján, s meggondolatlanul, a választ meg sem várva, benyitottam. A keresett személy helyett azonban Jiminnel találtam szemben magam, aki egy szál bokszerben nyújtózkodott a szoba közepén. Önkénytelenül is kidolgozott felsőtestére tapadtak a szemeim. Egy reszelős köhögést követően azonban rögtön a fiú arcára kaptam a tekintetem, aki kérdőn felhúzott szemöldökkel nézett vissza rám.

– Bo... bocsi! – pirultan el zavaromban, beharapva az alsó ajkamat.

– Nem bocsájtom meg! – közeledett felém. Ho... hogyan? Lépésről-lépésre egyre zavartabb lettem, s menekülni próbáltam, de hátrafelé araszolásom közepette becsuktam magam mögött az ajtót. A hangra összerezzentem, s ijedten pillantottam a felém tornyosuló fiúra. Mi tévő legyek?

– Tudod, milyen nehezen türtőztettem eddig magam? – hajolt felém fenyegetően. – Az a sminkes mindig a közeledben volt, így normálisan beszélgetni sem tudtunk – emelte fel az arcom államnál fogva. A „beszélgetés" szó gúnyos kacajt váltott ki belőlem, s ellöktem kezét arcomtól, de testem remegett a félelemtől. Mitől is féltem? Abban a pillanatban... mindentől, de tartottam magam. Erősnek akartam látszani.

– Mintha bármikor is beszélgetnénk, mikor kettesben vagyunk – köptem a szavakat felháborodva. – Csak játszadozol velem, és akaratom ellenére kisajátítod a számat! – kiabáltam. Kijelentésem arcon vágta, de egy érdekes mosolyra húzta száját, majd a másodperc tized töredéke alatt tapasztotta össze ajkainkat.

Csöppet sem volt udvarias vagy lágy. Erőszakosan falta, harapdálta ajkaimat, míg azok résnyire nem nyíltak egy fájdalomtól eleresztett sóhaj hatására. Mohón vezette át nyelvét fogaim között, s szinte azonnal elkezdte feltérképezni a szájüregemet. Újra éreztem a mentolos frissességet, ám mellé valami ismeretlen, édeskés íz is párosult. A mámoros ízélmény és a jól ismert kesernyés kakaóillat a hatalmába kerített. A fejem teljesen kiürült, zsongott, az izmaim pedig elernyedtek. Az egyetlen ok, amiért nem estem össze, hogy Jimin átkarolt és magához húzva folytatta a szám megbecstelenítését. Hogy képes ennyire letaglózni?

~ Jimin ~

Levegő hiányában kénytelen voltam megszakítani a csókunkat. Lihegve váltunk ketté, azonban Elt még mindig tartanom kellett, hogy ne rogyjon a földre. Az arcomra telepedett mosoly azonban rögtön leolvadt, ahogy megpillantottam a lány könnyes szemeit. Már megint megcsináltam! Kezeimet derekára helyezve toltam távolabb magamtól, hogy biztonságban tudjam. Hülye! Hülye! Idióta! Barom! Miért? Miért vonz ennyire? Miért nem tudok uralkodni magamon?

– El, én... – töröltem kézfejembe a számat, lesütve a szemeim. Ötletem sem volt, mondhatnék ezek után. Újra megríkattam... leírhatatlan bűntudat kerített hatalmába.

– Nem, Jimin... elegem van – suttogta maga elé.

– Én sajn...

– Nem kell a mocskos sajnálatod! – harsogta. – Nem akarok már nektek dolgozni! És nem érdekel, mit akar mondani Hobeom-shi – fakadt sírva. – Csak hagyj békén! Hagyjon mindenki békén! – üvöltötte, majd feltépve az ajtót kirohant a folyosóra. Csak bambán néztem utána. Istenem, mit tettem?

~ Suga ~

– Remélem, holnap is valami jó étterembe viszel minket! – veregettem hátba Jint.

– Csakis oda – nevetett. – Ezt most na...

– Csak hagyj békén! Hagyjon mindenki békén! – hallatszott El kiabálása a szobánk felől, majd az ajtó kicsapódott, s a lány sírva rohant el mellettünk. Értetlenül pillantottam Jinre, aki csak gondterhelten lecsukta a pilláit, s egy bólintást követően El után eredt. Ki és mi a faszt csinált már megint? Dühösen vágtam ki a csapódástól visszacsukódó ajtót.

– Mit a fa... francot csináltál? – léptem az ágyon ülő fiúhoz, aki az arcát a kezeibe temette.

– Miért van az, hogy mindig kifordulok magamból a közelében? – túrt idegesen a hajába.

– Jimin – sóhajtottam, hogy lehűtsem valamennyire a vérmérsékletem –, nem tudom, mit tettél akkor, és mit most... de tudod mit? Leszarom! Viszont ne akard, hogy ugyanúgy kezeljem – rántottam állásba a karjánál fogva. – Attól, hogy csak mi tudunk róla, nem használhatod ki a helyzetet. Ő is egy ember – förmedtem rá, visszalökve az ágyra. – Tudod, érzésekkel meg ilyenek – köptem a szavakat. Akármennyire nem akartam, elég lekezelő stílusban oktattam ki szerencsétlent.

– Én is tisztában vagyok vele! – üvöltötte, öklével a párnába ütve. A meglepődöttségtől köpni-nyelni sem tudtam. Eddig még sosem engedett meg magának ilyen hangnemet velem szemben... Velem szemben? Senkivel szemben! Félrelökve útjából ledermedt testemet, a fürdőbe trappolt, s hangos csapódással záródott be utána az ajtó. Nem lesz ez így jó! Ez a lány... Nincs helye köztünk! Csak fájdalmat és fejtörést okoz magának... és nekünk is.

~ El ~

Mit képzel magáról? Azt hiszi, bármit megtehet velem, mert idősebb és erősebb nálam? A nagy büdös francokat! Utálom! Miért teszi ezt velem? Miért nem tudtam ellenkezni?

– El! El, várj már! – ragadta meg a karomat Jin, majd magával szembe fordított. Érintésének következtében a bennem lévő düh lecsillapodni látszott, ám így a kétségbeesés tört a felszínre.

– Jin – öleltem át a fiút –, azt mondtad, vigyázol rám – szorítottam meg követelőzően.

– Sajnálom – búgott halkan a fülembe hangja, s karjait erősen körém fonta –, de nem lehetek mindig melletted.

– Tudom – vettem egy nagy levegőt, mellyel a fiú kellemes áfonyaillata áramlott az orromba, elnyomva ezzel Jimin kakaóillatát. Egy csapásra megnyugodtam. Úgy éreztem magam, mintha újra anya védelmező karjai között lennék. Már nem voltam feldúlt, már nem akartam, hogy kirúgjanak. Hisz itt van a többi fiú, akik kedvesek és figyelmesek. Jin, amint megérezte egyenletes, nyugodt lélegzetvételemet, eltolt magától és megsimította a hajam. Tanácstalanul pislogtam rá, mire egy halvány mosoly kúszott az arcára.

– Minden rendbe fog jönni – paskolta meg a fejem. Tisztában voltam vele, hogy ez lehetetlen. Tisztában voltam vele, hogy ő sem gondolta komolyan és csak nyugtatni próbál demagóg ígéreteivel. Tisztában voltam vele, mégis... jól esett, s mosolyt csalt az arcomra.

– Menj vissza a szobádba és pihenj.

– Rendben! – bólintottam, majd neki is indultam. – Várj! – fordultam vissza. – Nem tudod véletlenül, merre találom Hobeom-shi szobáját? – jutott eszembe, amiért valójában kimerészkedtem a zugomból.

– Fogalmam sincs. Sajnálom – rázta a fejét, majd magamra hagyott.

Kétségbeesetten szaladgáltam körbe ismerős arcok után kutatva, de akikkel találkoztam, nem tudtak nyomra vezetni. Aish! Mégis miért nem tudja senki merre van? Mindegy! Úgysincs kedvem ma már ehhez is.

– Merre jártál? – pillantott fel telefonja mögül Seomin, ahogy beléptem a szobánkba.

– Csak Manager hyungot kerestem – vontam vállat, majd ledőltem az ágyamra.

– És?

– Mit és? – néztem felé.

– Mit mondott?

– Nem találtam meg – fordítottam hátat.

– Érem – nyújtotta kelletlenül a magánhangzókat.

Nem akartam ilyen semleges hangot megütni vele szemben, de képtelen voltam másra gondolni, mint Jiminre, és a csókra... a csókra, amit talán... Ugyan! Teljesen összezavarodtam... Mit kezdjek ezzel a vörös démonnal?