Rain

15. fejezet

~ El ~

A válaszadástól a stewardess hangja mentett meg, ahogy az övek becsatolására szólított fel minket. Amíg fel nem szállt a gép, egy szót sem szóltam, Seomin pedig csak vigyorogva figyelt.

– I... igen – hebegtem a választ, kicsatolva az övem, amint stabil helyzetbe került a gép. Annyira hülye vagyok!

– Mi igen? – tette a vállamra a kezét V. A meglepettségtől majdnem átugrottam a szomszédom ölébe.

– Csak beszélgettünk – nevetett a lány.

– Azt hittem, én többet érek neked egy lánynál – nézett rám kiskutya szemekkel Taehyung. Persze én tudtam, hogy csak szórakozik, mint általában, de a kijelentés csak erősebb szárnyakat adott Seomin repdeső képzeletének. A lány szemöldöke egyre fentebb kúszott a homlokán.

– Sosem mondtam ilyet – fontam karba a kezeim.

– Miről van szó? – libbent elő Jimin a „zaklatóm" háta mögül.

– Elnek fontosabbak a lányok, mint mi – vázolta felháborodva Tae. A vörös először meglepődött, majd elvigyorodott.

– Nem kellene ilyen feltűnően csajoznod – bökdöste meg erősen a vállam.

– Ki mondja? – löktem el a kezét, s a fájdalmas pontra szorítottam a tenyerem.

– Én! – ragadta meg a csuklóm, majd felrángatva az ülésemből, elkezdett húzni.

– Ji... Jimin! – kiáltottam suttogva, hiszen nem akartam még jobban megzavarni a többi utast. Ha megint valami furcsát csinál... Hátrapillantva csak azt láttam, hogy V lehuppant a helyemre, Seomin pedig értetlenül nézett utánam.

– Mi van? – rántottam ki a kezem karmai közül, amint a mosdó takarásában megállt.

– Azt akarod, hogy mindenki rájöjjön? – nézett rám szúrós tekintettel.

– Már miért is jönne rá? – dőltem háttal a falnak.

– Egy lánynak biztos gyanús lenne a viselkedésed – vonta meg a vállát. – Ők megérzik az ilyet, nem?

– Miről hadoválsz? – kuncogtam. – Neki inkább az lesz gyanús, hogy elrángattál.

– Miért? – hebegte zavartan.

– Mert egy fiú vagyok, aki a saját neméhez vonzódik – vigyorodtam el kezeimmel idézőjeleket formálva. Ő csak nagyokat pislogott rám meglepetten, résnyire nyitott szájjal, végül elnevette magát.

– Te beteg vagy! – túrt vörös tincsei közé.

– Nagyon kínos helyzet alakult ki. Rögtön lejött neki, hogy lány vagyok – sóhajtottam apró mosolyra húzva szám. – Amúgy meg... Téged miért érdekel, hogy kiderül-e vagy sem? – hunytam be a szemeim. – Nem mondanám el, hogy tudtál róla – pillantottam rá fél szemmel. A döbbenettől kikerekedett szemekkel nézett rám és tátogott, mint valami idegbajos hal. Ó, szóval ő sem tudja? A levegő megdermedt közöttünk. A csend kezdett számomra is kínossá válni, s azon gondolkodtam, honnan szereztem ekkora bátorságot. Hogy mertem feltenni egy olyan kérdést, amire még csak nem is sejtem a választ? Éreztem, ahogy idegességemben a vér szépen lassan az arcomba áramlik. Felemeltem az eddig földre meresztett tekintetemet, ami találkozott a fiúéval. Tanácstalan volt. Enyhe pír volt felfedezhető arcán, s alsóajkát beharapta, ahogy elgondolkodott.

– Csak segíteni akarok – nyögte ki végül, olyan hanglejtéssel, hogy még ő sem hitte el magának, nem hogy én. Természetesen nem győzött meg, de a válasz határozottan könnyített a szívemen. Nem firtattam tovább, csak örültem, hogy nem kell megtudnom az őszinte válaszát, ami valószínűleg csak bonyolított volna a már így is iszonyat nehéz helyzetemen.