Rain

24. fejezet

~ Suga ~

– Köszönjük szépen, hogy itt voltatok! – hajolt meg a műsorvezető. Nem kicsit lepődtünk meg, mikor kiejtette a száján a koreai szavakat.

– Te tanítottad neki? – karolta át El vállát Hobi az adás után, mire a kisebbik apró mosolyra húzva a száját, bólintott egyet.

– Szeretett volna kedveskedni nektek valahogy.

– Azt hiszem, határozottan sikeres volt – paskolta meg a lány fejét Jin, mire az piruló arccal a tarkójára simított. Elégedettnek tűnt. Ilyen apróságok is örömet okoznak neki? Hogy lehet valaki ennyire aranyos? ... Bassza meg! Min Yoongi, most hagyd abba!

Csak legyen vége a turnénak, és tűnjön el ez a lány, hogy minél hamarabb kiverhessem a fejemből!

***

– Még hány helyszín van? – terültem el az ágyamon.

– Négy – nézett fel egy pillanatra a telefonjából Rapmon.

– Beszéltél már Hobeom hyunggal? – fordultam az oldalamra.

– Nem.

– Sejin hyunggal? – emeltem fel a fejem összeráncolt homlokkal.

– Nem!

– De – támasztottam meg magam a könyökömön –, direkt megkértelek, hogy rendezzük le a dolgot minél hamarabb.

– Hagyd hyungnimre a dolgokat – nézett rám szúrósan. – Hidd el, tudja, mit csinál, különben mi sem itt tartanánk.

– Akkor majd én beszélek vele – sóhajtottam. – Holnap – dőltem vissza a párnák közé.

– Gondold át, mit is akarsz tenni szegény sráccal – súgta maga elé. Srác mi? Ó, ha tudnád, amit én, te is egy véleményen lennél velem! Jimin határozottan zaklatja a lányt. Teljesen kifordult magából miatta. Csak összezavarják egymást. Ráadásul... bennem is oda nem illő érzéseket keltett. És még én gondoljam át, mit akarok vele tenni? Ő mit tett és tesz velünk folyamatosan? – Most akarnád hazaküldeni... a vége előtt? Körülbelül két hét van hátra. Bírd ki! – csúsztatta telefonját a párnája alá. – Holnap indulunk tovább. Inkább aludd ki magad – kattintotta le a lámpát, ezzel sötétségbe borítva a szobát. Bírjam ki, mi?

***

– Yoongi! Kelj már fel, az Istenért! – rángatott a vállamnál Jin, mire súlyos szemhéjaim végre engedelmeskedve felnyíltak. – Megérkeztünk – lökött rajtam egy utolsót, majd sietősen távozott a majdnem üres gép fedélzetéről.

– Hogy tudsz mindig ilyen mélyen aludni, hyung? – nevetett El.

– Majd, ha te is annyi idős leszel, mint én, megérted! – tápászkodtam fel, ám hirtelen éles fájdalom nyilallt a nyakamba, mire felszisszenve kaptam a sajgó tarkómhoz. Ezt jól megcsináltam!

– Elaludtad a nyakad? – nézett rám aggódó tekintettel.

– Jól sejted – nyomkodtam a kínzó csomót a fájdalom enyhülése reményében, de csak rontottam a helyzeten.

– Majd én kimasszírozom a kocsiban, de most menjünk – emelte el a kezem a nyakamtól egy mosoly kíséretében. Újra meleg érzések kerítettek hatalmukba. Máskor is előfordult már, hogy hasonló ápolásra szorultam, de eddig egy staffos segítsége sem töltött el ilyen boldogsággal. Nem! Ha még közelebb engedem magamhoz, képtelen leszek elengedni...