Flares/Befejezett/

Az első verseny

Jimmy

A motorozásnak élek. Semmi sem számít addig, amíg bármikor felpattanhatok a motoromra, és elszágulhatok vele oda ahová csak akarok. Szabadnak érzem magam, függetlennek és legyőzhetetlennek. Arra mentem amerre csak akartam, és ha olyan helyen jártam akkor a szabályokat áthágva annyival mehetem amennyivel csak akartam. Az ilyen utakon senki sem szabta meg mit tegyek, vagy hogy tegyem azt amit. Teljesen, mindentől és mindenkitől független voltam, lélekben szálltam akár egy madár. Nyár volt, az az időszak, amikor az iskola eggyáltalán nem okoz fejtörést, depressziót, indokolatlan dühkitörést, vagy bármi mást. Pedig nálam ezek nagyon sűrűn előfordultak... Az a srác voltam, akinek tetoválások borították a karját és piercingjei voltak. Akibe nem kötnek bele a folyosón, akit nem aláznak meg. Nem tartott sokáig kiharcolnom ezt az idézőjeles tekintélyt az iskolában, ami valljuk be szart sem ér, mert az életben nem megyek vele semmire. Az iskolába járók erre úgy emlékeznek, hogy Jimmy Henderson egy kis senki volt aztán eltűnt a nyáron és így jött vissza a sulinak nevezett börtönbe. Pedig nem így volt, egyáltalán nem tűntem el. Csupán olyan társasággal lógtam akik megváltoztattak, és velük azt csináltam amit akartam. Bevallom azon a nyáron sokszor kötöttem ki a rendőrségen... Viszont megkönnyítem pár évemet. Az életben valóban nem sokat számít, de amíg abba az iskolába, abba a közegbe jár az ember, amíg minden nap ugyanazokkal az arcokkal találkozik addig igen is meghatározó dolog. Ebből az következik, hogy nyáron elhívnak bulikba, az iskolában nem basztatnak, azt hinné az ember, hogy az élet király, és minden szuper. Pedig közel sincs így. Mert a suliba járó már-már undorítóra sminkelt (és esetenként plasztikázott) lányok folyton a nyomomban koslatnak, folyton akarnak valamit, folyton elvárnak tőlem valamit, randizni akarnak velem, pár éven belül összeházasodni, szülni hat porontyot és a többi. A tanárok elítélnek, minden nap azt hiszik, hogy be vagyunk lőve, folyton ellenőrizetnek és bíráskodnak felettünk. Közben azoknak a rohadékoknak nyaliznak, akiknek a szülei befolyásos emberek, az Ő drágalátos kinyalt seggű fiacskájuk kihagyhat órákat, ha úgy érzi rosszul van, pedig csak a mosdóba megy beszívni, vagy dugni az egyik könnyű vérű lánnyal, persze Őket véletlenül sem ellenörzik. Ezekből pedig bőven jutott a városba, és abba az iskolába is ahová jártam és járok is még egy könyörtelenül hosszú évig. De már talán mindegyik megtanulta, hogy Jimmy Henderson-nal nem éri meg kikezdeni. Nem is tudom, hogy hány órámat töltöttem az igazgatóiban, mert az eggyik nagyszájú kis suttyó nem bírta tartani a száját, én meg úgy gondoltam, hogy ha már ennyire elnéznek vele a tanárok meg ilyen rohadtul jól alakul az élete akkor befoghatná. Jó, bevallom, nem ilyen szavakkal, inkább tettekkel próbáltam megtanítani neki, hogy ha már ilyen kegyes élete van akkor örüljön magának és ne próbáljon kikezdeni velem. De most, hogy nyár van itt volt az idő arra, hogy elengedjem magam és ne törődjek semmivel és senkivel. Már amennyire ez lehetséges.

Hárman vagyunk testvérek, időrendben én, Jesse és Jeremy. A szüleim talán a névválasztás királyai voltak, de már soha nem tudhatom meg, mivel nagyon régen meghaltak. Néha fáj, néha nem, nagyon régen történt és őszintén alig van egy két emlékem róluk. A nagynénémmel élünk immár tizennegyegdik éve, aki az egyetlen megmaradt családtagunk. Mi hárman olyanok vagyunk amilyenek. Nem szeretjük, ha valaki beleszól az életünkbe, pláne akkor, ha kívülálló. Maggie néni ronthatta el valamikor kis korunkban amikor egyszerűen elengedte a kezünket, és hagyta, hogy azt csináljunk amit csak akarunk, bizonyos határokon belül. Én a motorozást választottam, Jesse zenélni (gitározni) tanult, Jeremy pedig bokszol. De semmiért nem hibáztathatjuk, mert a nehéz anyagi életünk ellenében mindig megpróbálta megadni nekünk azt amire szükségünk volt. Tisztelem és szeretem, és nálam az a szabály, hogy akit szeretek azt védelmezem. Ez elég sokszor kevert bajba, de mit is mondhatnék? Ez vagyok én.