Rain

15. fejezet

– Köszönöm! – sóhajtottam. – Igyekszem jobban vigyázni, hogy neked ne kelljen aggodalmaskodnod. – A fiú nagyot nyelt, s vontatottan bólintott egyet. Ellökve magam a faltól, visszaaraszoltam a helyemre, otthagyva magára Jimint a gondolataival. V már nem tespedett az ülésemben, így fájdalmasan lehuppantam Seomin mellé.

– Na, mi volt ez? – fordult felém a lány.

– Csak a múltkor kicsit összekaptunk és most megbeszéltük – magyaráztam a leghihetőbben.

– Értem – bólogatott. – Akkor kibékültetek, igaz?

– Igen – mosolyogtam. – Mióta dolgozol velük? – tereltem a témát kellemesebb irányba.

– Hm... A Danger óta – pillantott rám jelentőségteljesen. – Az MV-nél már én is besegítettem, bár akkor csak kisebb munkákat kaptam. Főként csak ecseteket adogattam, de néha megigazítottam a sminküket. Most már teljes jogú sminkes vagyok – mosolygott önelégülten. – Ha így haladok, hamarosan én leszek a fősminkes – súgta a fülembe. – Unnie már kezd kiöregedni. A látása sem a régi – tette hozzá óvatosan, „enyhén" utalva negyedik X-én túltevő felettesére, amit egy kuncogással díjaztam.

Az egész utat végigbeszélgettük. A fiúkhoz és Annahoz hasonlóan őt is hamar megkedveltem. Nagyon energikus, kreatív lány, aki a történetei alapján, minden hülyeségbe belemegy egy bizonyos határon belül. Remélem, jól kijövünk majd...

Miután sikerült kivergődnünk a marseille-i repülőtérről, két nagy furgon várt minket. Vegyesen ültünk be, vagyis a banda és a staff keveredett. Ki, hova jutott, oda ült. Én a fiúk közül Sugaval, Rapmonnal és Jungkookkal kerültem egy kocsiba. Csendesen pihentek, ki-ki a saját zenéjét hallgatva fülhallgatójával.

Egy félórás utat követően megérkeztünk a szállodába. A személyzet két-háromfős szobákba lettek helyezve, s mi dönthettünk, kivel leszünk együtt. Kicsit bátortalanul, de megkérdeztem Seomint, lehetnénk-e egy szobában. Hatalmas öröm volt, mikor mosolyogva „igennel" válaszolt.

***

– De jó! – ugrott háttal az ágyra Seomin. – Végre kicsit pihenhetünk! – Példáját követve én is elterültem a másik ágyon, s lehunyt szemeimmel élveztem a nyugodt pillanatot.

– Anna! – pattantak ki a szemeim, majd előkotorva a telefonom, felugrottam az ágyról.

– Mi történt? – ült fel meglepetten Seomin.

– Csupán meg fogok halni – sóhajtottam kilépve az erkélyre.

Mióta elindultunk nem is volt a kezemben a telefonom. Az eszköz kijelzőjére pillantva, korábbi kijelentésem egyre valószínűbbnek tűnt.

– Ez most komoly? – nyögtem fel fájdalmasan, szemezve a „25 nem fogadott hívás" és „13 új üzenet" feliratokkal. Meg sem nyitottam a szövegeket, gyorsan tárcsáztam a lányt.

– Szia! Merre vagy? – csilingelt a hangja. Mégsem haragszik? Megúsztam!

– Marseille-ben – válaszoltam én is vidáman. Kuncogni kezdett, mire én is elnevettem magam... ám az idillnek hamar vége lett, mikor rémisztő csend állt be a vonal túloldalán.

– MÉGIS MI A BÜDÖS FRANCOT REMÉLTÉL? – üvöltött idegesen. – El sem köszönsz, én pedig szó nélkül hagyom? Gondolom, láttad hányszor hívtalak, hány üzenetet hagytam! Remélem, elolvasod mindet és mélységesen a szívedre veszed! Azt hittem ennél már jobb kapcsolatban vagyunk – fakadt ki... teljesen jogosan.

– Sajnálom! – nyögtem ki, kihasználva a szünetet, amit levegővétel ürügyén tartott.

– Azt hiszed, ennyivel meg van bocsájtva? A szavak nem érnek semmit! – vett visszább a hangerőből, de még mindig indulatos volt.

– Bármit megteszek, csak nézd el nekem! Többször nem fordul elő! – kérleltem mázos hangon, megenyhülésében reménykedve.

– Erre a mondatra vártam! – hangjából tisztán kihallatszott az elégedettség, s szinte magam előtt láttam a sunyi mosolyát. Tudhattam volna! Ravasz... Nagyon ravasz!

– Mond! – sóhajtottam.

– Taníts meg koreaiul, amilyen gyorsan csak lehet – mondta nemleges választ nem tűrő hangon.

– Ennyit valóban megérdemelsz – bólintottam, bár ezt ő nem látta.

– Én is így gondoltam – helyeselt.

– De sokat kell majd gya...

– Mindenki jöjjön ki! – kiabált valaki eszeveszetten a folyosón bekopogva a szomszédszobába, ezzel félbeszakítva mondatomat.

– Mindenki kifelé! – dörömböltek hasonlóképpen a túloldalon.

– Bocsi Anna, mennem kell. Majd még beszélünk! – szóltam a telefonba a szoba felé leskelődve.

– Ajánlom is! Mindenről tudni akarok! – nevetett, majd megszakította a vonalat.

– Hahó! Kifelé! – remegett meg végül a mi ajtónk is. Zsebre téve a telefonomat, a zűr felé vettem az irányt.

– Mi a franc van már? – tárta ki Seomin az ajtót, idegesen pillantva a folyosón zavart keltő fiúkra. Mi a fene?