The Bright Side

Dylan Special #13

- Üljenek le! – mondta William. Mármint tényleg mondta, nem üvöltötte, mint általában. És bármilyen furcsa, amikor ilyen szinte már normális emberi hangerőben beszél, a frászt hozza rám. Közelebb húztunk két széket az asztalához, és leültünk. Ez is furcsa volt. Nem szoktam meg, hogy ülök, miközben a feletteseimmel beszélek. Kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Miss Robertson tud mondani egyetlen értelmes magyarázatot arra, hogy mit keresett hiányos öltözetben a katonák hálórészlegén, Dylan ágya alatt? – kérdezte a nagybátyám kőszikla arcvonásokkal. Megmernék rá esküdni, hogy a ráncok még nyolcvan évesen sem fognak nála annyi gondot okozni. Ugyanis egy kezemen megtudnám számolni, hogy összesen hányszor láttam mosolyogni. Nem mertem Solra nézni, sajnos a katonai ösztöneim ahhoz, túl erősek voltak, hogy elfordítsam a szemem a nagybátyám tekintetéről. Csak bizonytalan hangját hallottam meg magam mellől.

- Nem.

- Dylan van bármi magyarázatod arra, hogy Miss Robertson mit keresett a szobátokban? – Nos hát, tudod William bácsi az úgy volt, hogy Sol lelőtt egy terroristát, mert amúgy kitűnően ért a fegyverekhez, ezért pedig rémálmai voltak, és nem tudott aludni. Én pedig több okból kifolyólag sem mondhattam neki nemet. Ahha, azt hiszem ez nem lenne túl nyerő magyarázat.

- Az én hibám. Én mondtam neki, hogy... - kezdtem, hogy kimagyarázzam magam valahogy.

- Ez nem magyarázat. – szakított félbe William automatikusan.

- Tudom uram. – válaszoltam, végig a szemébe nézve.

- Akkor tehát?

- Nem tudom megmagyarázni uram. – vallottam be. Úgy matekoztam, ha az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet beszélek, és elismerem a helyzetet.

- Nos – fűzte össze az ujjait az asztalon. - Mindenkinek világosan elmondtam, hogy mik a szabályok az... ilyen esetekre. Miss Robertsont most azonnal vissza kellene küldenem Illinoisba. – ahha! Vissza kellene. Azonnal éberebb lettem, és vártam a folytatást. Természetesen hatásszünetet tartott és felváltva nézett ránk. Már csak valami filmzene hiányzik a háttérből és már kész is a tökéletes jelenet, ahol a stressz szint a mérce legfelső határát verdesi.

- Azonban természetesen tisztában voltam vele, hogy nem lehetett elkerülni ezt a helyzetet. – hogy mivan? Ezt most más is hallotta vagy csak képzeltem? - Tehát Miss Robertson-t nem küldöm vissza a javítóintézetbe, viszont! Amennyiben még egyszer rajtakapom magukat ilyesmin, már nem leszek ennyire elnéző. – Felállt, ösztönösen pedig én is felpattantam és kihúztam magam.

- Nemcsak én, de Campbell őrmester is magukon tartja majd a szemét, tehát jó lesz ha Miss Robertson a saját ágyában tölti az éjszakákat. Minden reggel és este ugyanabban az időpontban ellenőrizzük a szobákat. Csak hogy ne felejtsék el. – küldött felénk nyomatékos pillantást, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. Gyakorlatilag zöld utat adott nekünk. Figyelmeztetett, hogy amennyiben Sol legközelebb is kikószál a szobájából, még ellenőrzés előtt kószáljon vissza? Ez most tök komoly? Enyhén összehúzott szemekkel méregettem Williaemet, hogy hol a poén. Vagy hogy tegyen még hozzá valami csavart. De ehelyett csak azt mondta:

- Világos voltam?

- Igen uram. – vágtuk rá azonnal mind a ketten.

- Leléphetnek! – sóhajtott, majd az asztalán lévő papírokat kezdte rendezgetni.

- Hát ez... necces volt. – szólalt meg Sol, mikor kiértünk a folyosóra. – Megesküdtem volna rá, hogy visszaküld a javítóba. – igen, valójában én is azt hittem, hogy sokkal nagyobb csatát kell megvívnunk, de...