The Black List (Larry Stylinson)

Can I understand you? (2)

____________________________________
Maine-ben találtak egy fickót. Aki teljesen egyedül élt egy erdőben,30 éven át.
Az utolsó igazi remeteként emlegették.
30 év az emberi érintés melegsége nélkül,kapcsolatok nélkül.
A remete sokkal magányosabbnak találta magát,mikor a civilizációba került. Mint valaha is,egyedül az erdőben.
Emberek vesznek körül,de fuldokolsz a magánytól.
Az ilyen fajta magány,képes mindenedet felemészteni.
Megtalálták az utolsó igazi remetét.
És kirángattak a bujkálásból,vissza a világba.
A legtöbben talán szomorúnak tartják az életét. De a remete tudott valamit,amit mi nem.
Tudta hogyha probléma adódik. Még ha együtt is vagy valakivel.
Vagy körbe vesznek az emberek.
Akkor is csak te vagy.
Az egyetlen akire számíthatsz,és támaszkodhatsz.
És akin minden múlik,az biztosan te vagy.
Aztán rájössz,hogy az egyedüllét,döntés kérdése...

__________________________________

Soha életemben nem láttam még ilyen embert. Alacsony volt,de még így is a többiek itták minden szavát. Különösnek tartottam hogy ennyire hangos és közvetlen a többiekkel,mintha már ezer éve ismerték volna őt. De valamilyen szinten fel is néztek rá,amit akkor még nem értettem miért.
Mindenki lassan hátára vette a nehéz zsákokat,és jegyeiket felmutatták a szőke,igencsak kivágott blúzú nőnek. A kékszemű látványosan végig nézett rajta,és hangosan füttyentett egyet. Ennél közönségesebb nem is lehetett volna. A többiek röhögve dicsérték meg,és ahogy egy kicsit is lemaradtak tőle,már loholtak utána. Én szépen nyugodtan,a kezemben a könyvemmel követtem őket. A gépre én szálltam fel utolsónak,mielőtt beszálltam jól megnéztem a gépet,és rögtön feltűnt hogy ez nem egy normális utas szállító gép,hanem kifejezetten katonáknak van. Belül szinte semmiben sem különbözött az átlagos géptől. Körülnéztem hogy hova tudnék leülni,az utolsó sorban volt 2 hely,de egyikse volt foglalt és valószínűleg rajtam kívűl úgyse fog senki oda ülni. Unottan belegyömöszöltem a zsákom a fejem fölött lévő rekeszbe,majd folytattam azt amit kint csináltam. Újra kinyitottam a könyvem amin már látszódott hogy olvasták párszor. Kissé nehezemre esett koncentrálni,a nevetés még itt sem lett halkabb. Nem volt szokatlan a helyzet,hiszen világ életemben különc voltam,de egy percig sem bántam. Feleslegesnek találtam az iskolai szünetekben kimenni a folyosóra és a lányokat figyelgetni. Jobban tetszett ha inkább bele merülhettem egy könyvbe. Már akkor tudtam hogy az a nagy szerelem,amiről minden felnőtt beszélt, nem létezik maximum a könyvekben. Persze szívem legmélyén mindig vágytam arra hogy valaki szeressen. Akartam egy olyan szerelmet amiért érdemes mindennap felkelnem. Sok értelmetlen veszekedést,amit később úgyis megbánunk. Átbeszélgetett éjszakák miatti karikás szemeket.
Erre már régóta várok,és minden ilyen üres nap után kezd elhalványulni hogy ilyen valóban létezik.
Arra eszméltem fel hogy végre csönd lett. Reménykedtem benne hogy elaludt vagy elment a hangja,tökmindegy csak csönd legyen.
Alig vártam hogy újra beletudjak mélyülni a történetbe,de ahogy lapoztam egyet éreztem hogy besüpped mellettem a szék.
Nagyot sóhajtva felnéztem és kékszempár gazdája ült pont mellettem. Szemeivel kiváncsian méregetett,szemesarkában látni lehetett a nevető ráncokat. Körülnéztem és láttam hogy a többi katona figyel minket,sokan próbálják visszatartani vigyorukat. Hülyén éreztem magam,sejtettem hogy csak szivatni jött.

-Mit olvasol?.- közelebb hajolt hogy beletudjon olvasni a könyvbe. Éreztem rajta a vanilia illatott,furcsa volt hiszen olyan erős személyisége van,de az illata nem eről árulkodik. Kicsit hezitáltam hogy válaszoljak-e neki,nem akartam ennél is jobban a nevetség tárgya lenni.
Végül jobbnak láttam,ha elárulom hátha hamarabb békénhagy.

-Szerelem a kolera idején.- arcán meglepetést láttam. Biztos azt hitte hogy valami katonai kézi könyvet olvasok,vagy háborús történeteket. Mondjuk akkor nem értem miért kell nevetni rajtam,ők nem szoktak olvasni?
Kissé rosszul érintett hogy most én kerültem a középpontba,szokatlan ez a helyzet.

-Ez valami szerelmi történet?.- tovább kiváncsiskodott. Halvány lila gőzöm nem volt arról miért pont engem választott ki. Nem akartam bunkó lenni,de azt se szerettem volna hogy még mélyebbre kerüljek. Ismerem ezt a játékot,azt hittem általánosba ezt mindenki kinőtte.

-Ha ennyire érdekel,szívesen kölcsön adom.- arcán látni lehetett hogy megintcsak meglepődött,de aztán próbálta elrejteni a mosolyát. Beletúrt a már így is égnek álló hajába,majd felállt.

-Köszi.- úgy látszik nem erre a válaszra várt. Megvolt győződve róla hogy hülye vagyok és nem tudom mire megy ki a játék.
Hallottam ahogy visszaül a többiekhez,mindenki felnevetett,de aztán hogy ne halljam meg visszább fogták magukat.
Az út többi részét azzal töltöttem hogy kibámultam az ablakon,és azon gondolkoztam vajon jó döntést hoztam-e.
Órákig tartó repülő út után jól esett kicsit kinyújtoztatni magam. Így mikor sikeresen leszálltunk,az volt az első dolgom.
A bázisra mentünk ahol elvileg az eligazítást kapjuk. De előtte egy újabb hosszú kocsi út következett, 3 számomra még idegen társammal utaztam együtt. Az út csöndesen telt,mindenki csak bámult ki az ablakon.Kihalt volt minden,a föld pedig hatalmas kavicsokkal volt tele amitől a kocsi nagyokat rázkódott. Mikor oda értünk annyi időnk se volt hogy lepakoljuk a hátizsákunkat. Rögtön bevezettek egy hatalmas piszkos zöld színű sátorba. Valószínűleg ez az ebédlő mivel mindenhol asztalok és székek voltak az egyik sarokban meg ételhordozók.
Elszórtan álltunk,és vártunk hogy a székre felállt ember megszólaljon. Barna haja oldalt felvolt nyírna,szemei magabiztosságot tükröztek. Mindkét kezét háta mögé helyezte és türelmesen várta hogy mindenki elcsendesedjen. Pár másodperc se kellett,minden szem rá szegeződött és csönd lett.

-Isten hozott titeket a 'Brave Camp'-ben! Liam főhadnagy vagyok. Amíg itt lesznek,azt teszik ami én mondok. A lakhelyükön az ablakokról ne szedjék le a fa burkolatott,okkal van ott. A napokat itt lehetetlen megszervezni,akkor megyünk amikor kell. Egyenek amikor csak tudnak,és próbáljanak aludni.
. - bal kezét homloka elé tette,tisztelget.- A becsület kötelez.- ordította. Nem értettem hogy mi történik,ezért oldalra néztem és ugyan azt csináltam mint a többiek. Szögegyenesen álltunk,kezünkel tisztelegtünk.

-Hogy megvédjük a hazát.-ordították egyszerre.

-Vigyáz!.- csak álltunk tisztelegve,majd miután azt mondta hogy pihenj mindenki ment a saját dolgára.

Egy hosszabb sor kígyózott a parafa táblánál így hát én is odamentem. Hamar leesett hogy a lakhely számok vannak kirakva. Én a 28-as ban voltam. Fáradt voltam a sok utazástól és csak arra vágytam hogy egy kicsit pihenhessek. Kiléptem a sátorból a vakitó napsütésbe,már most folyt a hátamról a víz. Bele sem mertem gondolni milyen lehet bevetésen,túl vastag ez a cucc. Az egész bázis egy nagy sivatag szerű részen volt,a kissebb doboz szerű lakhelyek távol egymástól,de valamilyen szinten egymás mellett voltak. Az enyém a legvégén volt. Voltak akik megunták hogy rájuk sül az egyenruha ezért levették.
A szoba nem volt túl nagy,de nem is nyaralni jöttem ide. A falmellett volt az ágy,azelőtt egy kisebb fiókos szekrény. A falakon még szétszórtan voltak meztelen nős poszterek,de volt amelyiket filctollal rajzolták össze.
Az ágy sarkába dobtam a táskám,majd én is levetettem magam rá. Volt bennem egy kicsi félelem,ez természetes,de nem annyi hogy most rögtön elmeneküljek. Kezeimmel beletúrtam hosszú hajamba és sóhajtottam egy nagyot.
Éreztem ahogy megkorgul(?!) a gyomrom,már órák óta nem ettem semmit. Felálltam ,nagynehezen lehúztam magamról a katonai mintás felsőt,az ágyra dobtam. A táskám oldal zsebébe hajgumit kerestem,mert már a tarkómra tapadtak a hajszálak. Lazán összekötöttem,majd belenéztem a falon logó félig összetört tükörbe. Az olajd zöld rövidujjú póló és a dögcédula nyaklánc miatt tényleg úgy néztem ki mintegy katona. Bár valójában az vagyok,de én még nem éreztem magam annak míg nem teszek valami érdemlegeset.
Sietős léptekkel mentem végig a sátorhoz vezető útig. A többiek vagy fociztak vagy épp vásároltak. Eleinte furcsának tűnhet,de az itt élő lakosok műanyag asztalokat raktak ki,kicsivel távolabb a bázistól. Mindenki más-más dolgot árult,legtöbbjük szinte gyerek volt,de ez volt az egyetlen módja hogy pénzt keressenek.
Szerencsére a sátorban valamivel hűvösebb volt. Az ételtartókhoz vettem az irányt,tenyeremre raktam a műanyag tányért és mindenből bőségesen szedtem. Mindig is nagy étkü voltam,devszerencsére ez nem látszott meg rajtam.
Leültem egy szimpatikusnak tűnő asztalhoz,és hozzáfogtam az evéshez.