The Black List (Larry Stylinson)

Alzheimer-kór (1)

____________________________________
Amikor 5 éves voltam Anyukám a parkban felejtett..

Nem sok mindenre emlékszem,azt a percet kivéve.
A körhintán ültem,és a következő percben eltünt.
Nem emlékszem rá hogy találtam meg,nem emlékszem hogy jutottam haza.
Csak arra emlékszem ami ezután történt.
Azt mondta ne aggódjak,és hogy minden rendben lesz.
Azt mondta hogy játszunk csend királyt.
Szóval tudtam hogy nem mondhatok vagy kérdezhetek semmit.
Szólnom kellett volna neki,hogy elfelejtettem a plüssmacim.
Annyira szerettem azt a macit.
Majd bele haltam hogy ott hagytam.
Vicces, nem? Ahogy az emlékek működnek.
Vannak dolgok amikre nem emlékszel.
És vannak dolgok,amiket soha nem felejtesz el.
_

___________________________________

Újra kezdeni előlről mindent,beilleszkedni,megtalálni a helyed, nehéz.
Még csak pár napja tértem haza a kiküldetésből,de máris egy újabbra készülök.
Amikor jelentkeztem az Amerikai hadsereg Guantanamo Bay-i központjába,azt hittem megfog viselni,hiszen ha valaki bevonul a seregbe,sebbekkel vagy rosszabb esetben hiányos végtagokkal tér majd haza. De ez teljesen más volt. 15 rabra kellett vigyáznunk,éjjel-nappal. Fapofával kellett végig hallgatnom ahogy szapulnak. Ha úgy tartotta kedvük éhség sztrájkot tartottak,és napokig egy falatot nem ettek. A legrosszabb mégis az volt,hogy mindegyikük ártatlan volt,de mégis bent voltak. Ez az egész nem fizikailag,hanem lelkileg viselt meg a legjobban.
Szerettem volna fájdalmat érezni hogy tudjam teszek valamit,ami jó.
Huszonegy éves fejjel ilyen komoly döntést ritkán hoz az ember. Kockára tenni a saját életét,ismeretlen emberekért.
Ez a döntés évek óta fogalmazódik bennem. Azt hiszem akkor jött ez az ötlet,mikor anyámhoz mentőt kellett hívni. 7 éves voltam, épp a reggeli mesét néztem a tv-ben,közben csokival tömtem a szám. Furcsa volt hogy anya nem beszélt telefonon,mindig a fülén volt az a hülye telefon. Sokszor idegesített,hogy nagyobb figyelmet kapott egy elektromos kis semmi mint én..
Szóval csend volt,lehalkítottam a tv-ét,hogy biztos legyek abban nem beszél. Mikor már furcsa volt a túlzott csend,kimentem a konyhába.
Anyám vérben feküdt, kezében egy késsel. Rögtön tudtam mit kell tenni.
Szomorú voltam hogy ezt tette,nem értettem semmit,azt hittem az én hibám volt.
Aznap délután a szobámban sírtam. Emlékszem a szomszéd hölgy vigyázott rám,leültetett a tv elé. A tv-ben épp egy katonás film ment. Tetszett,én is olyan bátor akartam lenni mint ők. Úgy voltam vele,hogy ha katona leszek megtudom védeni az anyukám a gonosztól.
Persze később rájöttem,hogy az a bizonyos gonosz,saját maga.
Nem szerettem visszagondolni a múltamra,túl fájdalmas.
Izgatottan pakoltam be a táskámba,a papíron lévő összes dolgot beraktam,majd többször ellenőriztem is hogy biztos minden meglegyen.
Csak este indul a gépem,így előtte még betudok menni az anyukámhoz.
Gyakran járok be hozzá az otthonba,de mindig,mikor ott vagyok kivesz belőlem egy darabot.
5 éve diagnosztizálták nála az Alzheimert,mindenkinek nehéz volt ez a családban.
Gyakran úgy ébrettem hogy, késsel az ágyam előtt áll és azt hajtogatja hogy ki vagyok(?!)
Ez még a jobb kategóriába tartozott.
Volt mikor senkit nem engedett be a házba,így én és Gemma kint aludtunk.
Az évek elteltével egyre kezelhetetlenebbé vált,főleg miután Gemma is elköltözött.
Akkor döntöttem úgy hogy beadom egy otthonba,bűntudatom volt amiért nem én gondoskodtam róla,de már csak ez a választásom maradt.
Mindig fülig ért a szája ha meglátott. Most sem volt ez másképp.

-Micsoda jóképű fiatal ember! Csak nem egy újabb ápoló?.- leültem elé a bőr fotelba.

Mindig ugyanaz történik. A fiához hasonlít,majd elkezdi dicsérni őt hogy milyen okos.
Persze én ezt mosolyogva ülöm végig,van amikor teázunk is,de ez ritka,nem bírom bent sokáig.
Szeretem,mert az anyám,de nehéz neki megbocsájtani a tetteit és a múltját.
Az orvosait kikérdeztem az álapotáról,beszéltem a nővérekkel,majd elbúcsúztam tőle.
Útközben beugrottam a helyi boltba hogy még indulás előtt tudjak enni. A kaja hiányozni fog,szeretek főzzni és szerencsére elég jól is megy. De ott azt hiszem erre nem nagyon lesz időm. Amikor az első küldetésről jöttem haza,tudtam hova fogok jelentkezni. Nem szerettem az állandóságot,hamar megunok mindent,ritka mikor valami igazán leköt. Ezért is vállaltam ezt el,a kiküldetés ideje 1év,de szinte havonta változtatjuk majd a helyünket. A testemben már éreztem azt a fajta izgatottságot,amit mindig is kerestem.
Sok barát,vagy esetleg szomszéd néha odajön hozzám,kedvesen érdeklődik a hogy létem felől,aztán fölteszik azt a kérdést amit már a legelején kiakartak bökni,de nem akartak bunkónak tünni.
-Nem félsz hogy belehalsz?
Vicces,ugye? Az ember azt gondolná megköszönik neki hogy megvédem őket,de nem ők csak ugyanazt csinálják mint egész ediggi életem során mindig. Bele akarnak szólni az életembe. Kötelességüknek érzik hogy megvédjenek,mivel az anyám már nem képes erre. Hogy érthetőbb legyen anyám házában lakom,itt nőttem fel,és a sok rossz emlék ellennére is ragaszkodom a házhoz. A lépcső melletti ajtó félfába van belevésve a magasságom,3éves korom óta mérjük.

Nem vihetünk sok dolgot magunkal,nem is lenne rá szükségünk,egy nagyobb sport táska is elég.
Legalábbis nekem.
A repülőtéren jóval hamarabb becsekkoltam,leültem egy kis padra a sarokba és vártam.
Figyeltem az embereket,a katonai ruhának varázs ereje van. Mindenki aki elmegy előttem,zavarosan hátra néz,majd mint aki épp megköszönné,bólint eggyet.
Sejtik hogy két esélyes a dolog,vagy meghalok vagy nem.
A repülő út unalmas volt,végig olvastam vagy volt mikor kis időre elszundítottam,talán ez volt az utolsó nyugodt pillanatom,amikor semmi és senki nem zavar meg.
A központban kellett gyülekeznünk,megkaptuk azt a bizonyos nyakláncot,amin a nevünk,és néhány adatunk volt.
Az összes katona ismerte egymást,örültek hogy viszont láthatták a barátjukat. Csak én voltam teljesen egyedül,senkit nem ismertem.
Míg vártunk hogy mindenki gépe befusson,én folytattam a könyvem olvasását.
Szeretem beleélni magam,mások életébe,vagy szerelmébe. Szinte falom a könyveket,könnyen kitudom kapcsolni a külvilágot,kivéve most.
Az egyik katona hangosan nevetett,és valami viccet mesélt a többieknek. Beszédén hallani lehetett az akcentusát,szinte az egész folyosó tőle zengett.
Idegesen becsuktam a könyvem,és tekintetemmel keresni kezdtem azt a személyt.
Pár katona kicsit kitakarta,de még így is látni lehetett vakítóan kék szemét.