Little Shy Ariel (feat Harry Styles )(magyar)

14. fejezet - Teljes siker

Let's get down to business, to defeat... the Huns! Did they send me daughters, when I asked for sons?

Nem tehetek róla, ez a kis dalrészlet a fejemben ragadt, amióta csak rá gondoltam. Ez mindig így történik, néhány mondat képes dalokat eszembe juttatni. Elképesztően szervezett és olyan, mintha minden dal szövegét tudnám, amit valaha halottam. Ez hasznos, hogy őszinte legyek. Képzeld el, ahogy Riff off-ot játszol? Mint a Tökéletes hangban? Hasznos... nem mintha valaha játszottam volna ilyet. A fantázia erős.

Így  az I"ll Make a Man Out You-t éneklem, miközben a központban mászkálok és észben tartom a feladatom. Még mindig ki vagyok akadva, de az éneklés segít egy kicsit. Megállok és mélyet sóhajtva emlékeztetem magam, hogy meg tudom csinálni. Próbálok Mare-e gondolni, amint azt mondogatja, hogy van önbizalmam, csak erősebben kell próbálnom.

Szóval az első próbálkozás: egy mókus, akivel találkozom utamon. Látom, amint felmászik egy fára és követem. "Hello, mókus! Jó napod van?" Kérdezem és könnyen megy egy állattal beszélgetni. Bárcsak ilyen könnyen menne az emberekkel is.

A mókus természetesen nem válaszol és biztos vagyok benne, hogy Mare ezt nem fogja teljesítésnek venni, így nem számít milyen aranyos és milyen könnyen válhatnánk barátokká, tovább megyek. Tudom, hogy nem normális dolog egy állathoz beszélni, üdvözölni őket, vagy bármi, de szeretem a disney meséket, jó? Mindig is arról álmodtam, hogy amikor éneklek, majd állatok gyűlnek körém. Higgyetek nekem, sokszor próbáltam gyerekoromban. Sosem működött és ez elszomorított. Anyának kellett minden alkalommal megvigasztalnia, amíg el nem fogadtam, hogy ilyen csak a filmekben történhet.

A második próbálkozásom nem egy állat, valójában egy random lány, aki a központban dolgozik - egyenruhában van - és egymásra ütközünk. Annyira meglepődök, hogy egy pillanatra a házimat is elfelejtem.

"Annyira sajnálom," Kér bocsánatot gyorsan meghajtva fejét. Nehezen hiszem el, hogy azt hiszi vendég vagyok, de nagyon udvarias. "Nem figyeltem. Sajnálom."

Meglepetten pislogok és amikor rám néz csak mosolygok és hátralépek egyet és próbálom megnyugtatni. Még vállat is rántok, így tudja, hogy nem zavar és rám mosolyog, mielőtt tovább sietne abba az irányba, amerre tartott, mielőtt egymásba ütköztünk. Csak ekkor jövök rá, hogy a feladatom, hogy köszönjek egy ismeretlennek és ő az volt. Tökéletesen kihasználhattam volna a lehetőségem.

A harmadik próbálkozásom egy vendég. Egy pár, akikbe akkor futok bele, amikor a kertben bolyongok. Annyira boldognak tűnnek és borzalmasan érzem magam, hogy talán megzavarnám őket, így a háttérben maradok, figyelem őket és élvezem a nyári napot.

A negyedik próbálkozás egy másik vendég, de lélegezni sem bírok, amikor meglátom Miley Cyrust. Teljesen lefagyok és úgy érzem hányni tudnék, miközben az egész világ forogni kezd. Még akkor is, ha egyedül megy isten tudja hova, egy ujjamat sem tudom mozdítani. Szeretem a zenéjét és csak.. nem. Túl sok nekem.

Az ötödik vagy hatodik próba más dolgozókkal, de egyiküknek sem tudok köszönni és nagyon csalódott vagyok, ahogy közeledik az ebéd idő.  Éhes vagyok és minden egyel alkalommal elbuktam, amikor találkoztam valakivel. Csak Patrickhez tudtam beszélni - így neveztem el a mókust - és biztos vagyok benne, hogy Mare ezt nem fogja értékelni.

Talán csak állattokkal vagyok képes beszélgetni, tudjátok?

Ezzel az ötlettel a fejemben az istállók felé veszem az irányt. A lovak kedvesek és talán képes leszek beszélni egyikükkel, csak, hogy kevésbé érezzem magam egy csődtömegnek. De, amikor épp belépnék hallom, hogy valaki közelít. Természetesen elbújok, ez már ösztönből jön.  Elbújok az első helyen, amit találok és nem, ezúttal nem bokrok mögé. Az egyik ajtó mögé. És mivel fából vannak, átlátok a lécek között. Van rajta egy kis lyuk.