The Bright Side

1

A vastag falak, a berácsozott ablakok és a nyomasztó légkör mind arról árulkodtak, hogy nem vagyok ide való. Ahogy beléptem az IGR, vagyis az Illinois Girls Reformatory kapuin az első dolog ami eszembe jutott, hogy mégis hogy a francba bírom itt ki két évig.

- Miután letetted a személyes holmidat, bekísérünk a szobádba. Az eligazítás után lesz az étkezés. - Mondta a felügyelő, aki fájdalmasan szoros kontyával, kemény arcvonásaival és szigorú tekintetével, nem keltett bennem túl jó benyomást. Bár nem vártam, hogy a javítóintézetben, majd tündérkeresztanyák várnak rám süteménnyel a kezükben, de már attól elmegy az életkedvem, ha ennek a nőnek a savanyú arcára nézek. Követtem a nőt végig a folyosón be egy színtelen szobába, ahol egy szekrényen egy asztalon és pár dobozon kívül nem igen volt más.

 - Ebbe rakd bele az összes személyes holmidat. - Szigorú, szürke szemeivel végigmért és egy dobozt rakott az asztalra. Belepakoltam a dobozba a mobilom, a fülbevalóm és minden egyes holmimat. Faarccal bámultam a felügyelőre. - Szombatonként egyszer tudsz telefonálni. A napi szabadidődet az intézmény könyvtárában, a szobádban, vagy a kapukon belül tudod eltölteni. Az étkezéseken, és az intézmény által rendezett tevékenységeken kötelező a részvétel. A mindennapos csoportfoglalkozásokon úgyszintén. A házirend betartása kötelező, ellenkező esetben büntetést szabható ki. - Nézett rám úgy, mintha azt várná hogy mondani fogok valamit. Lassan bólintottam jelezve hogy megértettem amit mondott.

 - Ha van valaki akinek óhajtasz telefonálni, most kapsz időt. 

 - Igen, szeretnék. - Mondtam gyorsan. Ez az első jó dolog amit ma hallottam. A felügyelő egy telefonhoz kísért.

- Öt perc. - Mondta szigorúan, majd arrébb állt. Tárcsáztam és reménykedtem benne, hogy a nagynéném, vagy a húgom veszi fel. Lélegzet visszafojtva vártam, és minden egyes búgásnál gyorsabban vert a szívem. Aztán amikor megszólalt az ismerős, vékonyka hang, hosszasan kifújtam a levegőt, amit egészen addig bennt tartottam.

- Maggie! Én vagyok az, Sol.

- Sol? 

 - Igen. Maggie most nagyon figyelj rám rendben? Hetente csak egyszer tudunk beszélni. Szombatonként hívhatlak titeket csak.

- Tessék? De hát mért? - Olyan csalódott volt a hangja, hogy azt hittem elsírom magam.

- Itt ez a szabály. De ígérd meg nekem hogy vigyázol magadra. Megígéred?

- Igen. Nagyon rossz a hely ahol vagy? - kérdezte aggodalmas hangon.

- Nem, ami azt illeti egész jó. - hazudtam, hogy ne aggódjon miattam. - Maggie, most le kell tennem. - Mondtam szomorúan amikor a telefon pittyegett egyet, jelezve hogy mindjárt lejár az öt perc.

- Rendben. - sóhajtott.

- Jövőhéten beszélünk. Szeretlek hugi.

- Én is téged. - Csicseregte. Lassan tettem le a telefont, aztán ismét a savanyú tekintetű felügyelő felé fordultam, aki intett hogy kövessem, megfordult és határozott léptekkel ment tovább a folyosón

.- Minden este létszám ellenőrzés van. Lámpaoltás fél tízkor, a reggeli a csarnokban pontban nyolc órakor. Kérdés? - Húzta fel egyik szemöldökét, miután végigmentünk a hosszú folyosón, majd hirtelen megálltunk egy szürke ajtó előtt, amin a 203-as szám állt.

- Nincs. - Feleltem. A felügyelő bekopogott az ajtón, majd benyitott. A kis szobában egy emeletes ágy, két kisebb szekrény meg egy asztal volt. A falak fehérek, töredezettek, a plafon sarkában egy kis penészt vettem észre. Az alsó ágyon egy vékony, barna bőrű lány feküdt, lábát keresztbe tette és egy könyvet olvasott. Amint meghallotta hogy beléptünk, letette a könyvet maga mellé és kérdőn nézett a felügyelőre, majd engem méregetett. A haja rövid fekete, egyik oldalon hosszabb és egy lila tincs tette a frizuráját még vadabbá. Barna szemével úgy mért végig mintha egy kirakati áru lennék. Klassz. Az én hosszú szőke hajammal, fehér bőrömmel és kék szememmel tökéletes ellentéte vagyok, de a következő két évben vele kell laknom, úgyhogy nem ártana ha sikerülne összebarátkoznunk.