Nem hiszem el, hogy feladta magát értem. Saját akaratából senki sem tenne ilyet, hogy feláldozza megát egy ilyen szörnyért, mint én.
Mint én..., és mint ő. Mert igazából ő is szörny. Olyan, mint én.
De annira szörnyűséges már ő sem lehet. Eszembe jut a tárgyalóteremben fekvő ember, az ijedt tekintete. A vér, a rengeteg vér, ami nem is a kezemhez tapad, hanem még rosszabbhoz: az ajkaimhoz, nyelvemhez, a fogaimhoz.
Csak nézem, ahogy közeledik, és még mindig nem hiszek a szememnek.
- Aztán, mikor átgondoltam - kezdi az altábornagy -, hogy te is együttműködő voltál... Arra jutottam, hogy téged is megtartunk.
Az nem lehet. Mert ez azt jelenti, hogy tőrbe csalják a cellatársamat, akinek még a nevét sem tudom. Hogy elhitetik vele, hogy értem - egy szörnyetegért - adja fel magát. Pedig az ő rabsága, nem fog segíteni a szabadulásomban.
- Ne... - suttogom magam elé. Ijedten nézek az altábornagyra, aztán a cellatársamra, és azon gondolkozok, hogy mit tegyek.
Tehetetlenül figyelem, ahogy azt, aki - továbbea sem tudom miért - képes feláldozni magát értem, bezárják egy másik ketrecbe, ami egy fél méter távolságra van az enyémtől.
- Most engedjétek el! - mondja, miután belakatolták a rácsos ajtót.
- Azt hitted, hogy tényleg szabadon engedjük? - kérdezi az altábornagy. - Naív kisgyerek! Pont mint a lány.
Megbénít, ez az érzés. Átverte. És naívnak nevezte. És engem is. Mintha összemennék.
- Hány évesnek néz? - kérdezi a cellatársam, és úgy gondolom, ez a cellatárs megnevezés, több, mint tökéletes.
- Mennyi lehetsz 9? - kérdezi az altábornagy.
A celltársam csak fúj egyet, de nem méltatja válaszra a megjegyzést.
Én rácsok mögött nézem végig az egész jelenetet, mintha egy színházban ülnék.
Az altábornagy még egy ideig farkasszemet néz a cellatársammal, aztán elmegy, és magára hagy minket.
Legalább, most már nem vagyok egyedül. Legalább, most már nem csak én leszek takarító, és nem fog annyira fájni a hasam minden egyes "etetés" után. És legalább, most már csak Fanni és Chris hollétéről nem tudok. Lehet, hogy ők is itt vannak? Nem tudom.
Megint jön az, ami minden nap utolér. Minden elhomályosodik, és a világ összemosódik. Csak sötétség marad utána.
- Scarlett... Scarlett! - kiabálja valaki, de elképzelésem sincs, ki lehet. Lehet, hogy csak a fantáziám játszik velem, átver, nem létező hangokot hallat velem. De nem. Ez a hang olyan, mintha...
Olyam hirtelen ülök fel, hogy beleszédülök.
Ez a cellatársam.
- Mi az? - vakarom meg a tarkómat, mert fáj a fejem, a kemény rácstól, ami alvás közben a fejemhez nyomódott.
- Mi történt? - kérdezi.
Hogy mi történt? Nem tudom. De már megszoktam, hogy váratlanul rám tör a fáradság, mint egy démon, ami elől hiába menekülök, utolér.
- Nem tudom - felelem.
- Mit ettél? - teszi fel az újabb kérdést.
A mellkasom összeszorul, és hirtelen hányinger tör rám, ahogy a sok vérre gondolok. De valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, hirtelen halkan megkordul a hasam.
Bizonyára az arcomra van írva, hogy mire gondolok, és hogy mit érzek ennek kapcsán, mert a cellatársam egy újabb kérdéssel kér számon.
- Semmi mást?
Megrázom a fejem.
- Biztos?
- Biztos - mondom alig hallhatóan.
- És milyen íze volt?
Elég furcsán nézhetek rá, mert megmagyarázza.
- Csak arra akarok kilyukadni, hogy nem etettek-e meg veled mondjuk... drogot.
- Drogot? - kérdezek vissza.
- Igen, mert lehet, hogy attól vagy ilyen kábult.
Hirtelen sikoltozást hallok meg és tudom; megjött a vacsora. Mostanában már arra sem veszik a fáradságot, hogy holttesteket hozzanak. Élő embereket kell megennem. Nekem kell elvennem az életüket. Minden alkalommal próbálok ellenállni a vér csábításának, de hiába.
Ijedten a cellatársamra nézek, és ő visszanéz rám. Szinte egyszerre kapjuk a szemünk elé a kezünket. Mindig ezt teszem, de az altábornagy minden alkalommal addig feszíti a karom, amíg a tenyerem el nem emelkedik a szemem elől. A szemhéjamat is minden alkalommal felfeszíti.
Lehet, azért hoz élő embereket, mert meg akar törni. Azt akarja, hogy akarjam megenni azokat az embereket, még akkor is , amikor még nem látom a vért. Talán engedelmessé akar tenni, megtörni. És attól félek, már nem bírom sokáig.
- Meghoztam a vacsorát! - kiáltja az altábornagy. Pillanatnyi csend következik, aztán újra megszólal. - Ugye tudjátok, hogy semmit nem értek vele, ha eltakarjátok a szemeteket? Tizedes! Kérem vegye el a kezüket a szemük elől, és veszítse fel a szemhéjukat!
- Igenis! - hallatszik a katona hangja, és én érzem, hogy közeledik. Még jobban összehúzom magam, habár tudom, nem érek vele semmit. Erősen megragadja a karom, és elkezdi lefelé húzni. Túlságosan gyenge vagyok, szinte komolyabb erőfeszítés nélkül lefeszíti a kezem. A szememet szorosan összezárom, de ő ezt is megoldja, és a szemhéjam felnyílik.
Meglátom akiket hoztak; 3 ember, akiket most meg fogok ölni, pedig én nem is...
A 3 préda félelemmel néz rám, ahogy rájuk vicsorgok. Nekiugrok a rácsoknak, karmolom őket. Azt hiszik, hogy ezzel visszatarthatnak? Itt én parancsolok, ők csak ízletes nassolnivalók, nem érdemelnek többet annál, hogy fogaim között tépjem szét őket. Nem érdemelnek életet, csak halált, és én olyan kegyes leszek hozzájuk, hogy én magam végzek majd velük.
ESTÁS LEYENDO
Léteznem nehéz
Fantasía„ Csak futok, rohanok a saját érzelmeim elől, mert az érzések romba döntenek elárasztják elmém, és nem hagynak nyugodni. " Egy lány aki természetfölötti képességeket rejt. De lehet, hogy ez a képesség egy átok, netán betegség? Adottságai miatt fogsá...
