Képek, színek és hangok robbanak a fejemben. A kivetítőn látott jelenet újra, és újra.
Jack rémült arca. Emberek rémült arcai.
Akkor ezért zártak be. De miért engedtek ki?
És rájövök, hogy nem fogva tartóim a szörnyek. Én vagyok a szörny.
- Scarlett! Scarlett, jól vagy?
Nem tudom, ki beszél hozzám. A hangok távoliak.
- Jól vagy, Scarlett?
- Minden rendben?
- Mi történt?
- Valami baja van!
Lassan megpróbálok felülni.
Most már látom a riadt hangokhoz tartozó, lenéző tekinteteket.
Szemem előtt még mindig ugyanaz a jelenet pörög le, újra és újra.
Ismét eldőlök.
- Így legalább könnyebb lesz! Nem fog ellenállni! - kiáltotta egy eddig néma hang.
- Rendben! - a beleegyező szavak tulajdonosa tapsol. Lábak dobognak, cipők talpa veri a padlót.
Karok markolják meg a kezem, lábam.
Csuklómnál és bokámnál fogva emelnek.
Kivisznek a szobából a folyosóra. A szürke plafon fehérré fakul.
Mintha egy örökké valóságig cipelnének. Amikor bemegyünk egy helyiségbe, erős fertőtlenítőszag csapja meg az orrom. A világoskék plafont és az annál egy árnyalattal világosabb falat, sárgás fény világítja meg.
Lefektetnek egy ágyra. Kemény, sima felületű.
Évekig aludtam ilyen kopár padlón.
De most mégis megijeszt ez az asztal.
Valaki megszúrja a nyakam. De ahelyett, hogy kihúzná a hegyes eszközt újjakat döf belém. Kézfejembe, homlokomba. Felhúzza sárga pólóm szegélyét, és hasamat sem hagyja érintetlenül.
Már megszámolni sem tudom, hány tűt szegeztek belém. Testem fölött kábelek kígyóznak.
A fájdalom egybeolvad. Látásom megszűnik.
Feketeséget látok. A semmit látom. A nagy ürességet, ami lelkemben tombol.
Fejemben semmi sincs. Egy gondolatot, egy aprócska villanást sem látok.
Csak a fájdalmat. Egész testemet bekeríti, égő csíkot húz bőrőm felszínén.
A fájdalom rettenes valami, ami néha váratlanul csap le ránk. Izmaink megfeszülnek tőle, szemünk könnybe lábad. Össze kell szorítanunk ajkainkat, hogy azok közül ne törjön ki hangos zokogás.
De van amikor a sírás az ami a legjobban segít. Kiadjuk vele magunkból a feszültséget, könnycseppjeikkel együtt egy-egy fájdalmas másodperc rebben tova, megadva magát az időnek.
Mert semmi sem tart örökké. Ahogy a fájdalom úgy a boldog pillanatok is tova tűnnek, csak a fejünkben marad belőlük villanó kép, színek, hangok.
Ha valami fáj szemünk ugyanígy elhomályosul a könnycseppektől, mintha nem akarná, hogy lássuk ami körülöttünk zajlik. Testünk remeg, zihálva vesszük a levegőt, de végül mindig kitör belőlünk a sírás, megadjuk magunkat a fájdalomnak.
És ilyenkor derül ki, hogy ki az igaz barát. Aki melléd áll, nyugtat, hogy nincs semmi baj, pedig ő is pontosan tudja, hogy ez nem igaz.
Körülölel, vígasztal, és még a legszörnyűbb pillanatokban is mosolyt csal az arcunkra.
De nekem sem barátom, sem önuralmam sincs. Egy-egy legördülő könnycseppért csak lenéző horkantásokat kapok.
Összeszorítom szemhéjam, ökölbe szorítom kezem. Testem rázkódik.
De amikor valami rettenetes nyilal belém, mintha áram rázna meg, aztán, mintha valamit elkezdenének kiszivattyúzni belőlem, kinyitom szemem.
Alig bírom felemelni a fejem, de megteszem. Nyakam zsibbadt, de ez semmi a sok tű okozta égéshez képest.
Minden egyes fullankból kábelek állnak ki. Valami áramlik bennük. De mielőtt egy röpke pillanatnál is tovább nézhetném a testemet körbeölelő pókhálót, valaki eltakarja a szemem.
Rázom a fejemet. Próbálok kezemmel ellenállni, de azt az ágyhoz kötözték. Lábam sem mozdul.
Amikor nyitom szám, hogy ordítsak, egy másik tenyér ajkaimra nehezül.
Kiáltásom csak elfolytott sikoly. A hanghullámok alig jutnak el fülemig, csak halk suttogásként szűrődik át az számra szorított kézen.
- Nyugtatót! - süvölti valaki a fejem felett. Nem látom ki az, de felismerem a hangját. Jack.
Egy újabb tűt szúrnak belém, de ezúttal nem olyan érzés, mintha kiszívnák vele a szervezetem, hogy csak üres burok legyen bőrőm a testem felszínén. Hanem belém fecskendeznek valamit.
Amikor kihúzzák a fullánkot, már hatalmába kerít az a természetellenes nyugalom, ami nagyon ismerős számomra.
Elmém még jobban elködösül.
Most már a szemhéjam miatt nem látok semmit. Amint szemem lecsukódik, Jack tenyere elemelkedik íriszeim elől, amelyekre leplet borított az álmosság.
Még mindig emlékszem, hogy amikor bejött hozzám a börtönömbe azt mondta, én az ő tulajdon vagyok.
Mintha csak egy emberi névvel ellátott tárgy lennék.
Lehet, így is van.
ESTÁS LEYENDO
Léteznem nehéz
Fantasía„ Csak futok, rohanok a saját érzelmeim elől, mert az érzések romba döntenek elárasztják elmém, és nem hagynak nyugodni. " Egy lány aki természetfölötti képességeket rejt. De lehet, hogy ez a képesség egy átok, netán betegség? Adottságai miatt fogsá...
