Léteznem nehéz

4. Fejezet

Az eddig csak engem bámult, de most félelem csillan szemében. Megpróbál felkelni, de nem sikerül neki. Teste elgyengült, elméje feladta. 

Én nem tudok megálljt parancsolni testemnek. Karmolom ahol csak érem. Felnyalom a sebből kifolyt vért. 

Inkább másra gondolok, behunyom szemem, hogy ne kelljen azt néznem amit én magam teszek ezzel a szegény humanoiddal. Nem ártott nekem semmit.

A kinti világra gondolok. Ami az ablakon túl van.

Színes virágok festik színesre a zöld tájat. A felhők akár az ecsetvonások kisebb-nagyobb halmazokban teszik különlegesebbé az eget. De mind közül a Nap az ami az életet adja. Fényt adományoz a növényeknek, élőlényeknek. Meleget sugároz.  Remény. Ha arra a gyönyörű fényes égitestre gondolok, a remény újra feléled bennem. Egy kis láng, egy piciny szikra fellobban. Új erőre kap, és éltet. 

Hangos tapsszó üti meg a fülemet. Megrázom a fejem, hogy kiűzzem belőle a gondolatokat. Azok tűnő árnyakként rebbenek tova. Elsodorja őket a szél, összekuszálja őket a rázkódás. 

Lassan kinyitom szememet. Íriszeim azonnal tágra nyílnak, és azt hiszem csak hallucináltam. A földön ahol az ember feküdt már semmi nincsen.  Karcolás nyomok a padlón. Nem tudom, mi történt. Talán... talán én voltam. De nem. Én nem vagyok szörny. Az nem lehet. 

Ismét megrázom fejemet. Majd lassan a hang irányába fordítom azt. Egy számomra ismeretlen férfit látok, jobbján Jack áll. Bal oldalán egy nő húzza kaján mosolyra a száját. 

- Igazán érdekes bemutató volt! - nevet fel a középső férfi. 

Értetlenül nézek rá. 

- Cyrus véletlenül valami nagyon érdekes hozott létre! - mondja izgatottan a nő. - Még egyszer!! - követeli.

Erre a Jack mellett álló férfi a zsebében kezd el turkálni. A nőszemély izgatottan nézi. Zsebéből furcsa hangok jutnak el a fülemig. Dobhártyámig hatolnak. Mintha üveg ütközne az üveghez. Végül egy kis kapszulát vesz elő. Benne vörös nedű.

Őrült vagyok. Ezért zártak be. Most már biztos vagyok benne. Olyan vagyok, mint egy elmebeteg. Bevadulok. Testem nem reagál az agyam által üzent parancsoknak. Személyiségem megváltozik, már az elmém is azt akarja. A piros lötty kell. Bármi áron.

Megint elvesztem az eszem.

Eddig a földön ültem, de most tele leszek energiával. A fáradtság kitörlődik a szótáramból.

Rémület. Undor. Elborzadás. Ezeket lehet leolvasni az arcokról. Olyan egyértelműen van rájuk írva, olyan nyilvánvaló, hogy szinte hallom ezeket a szavakat. Mintha valaki a fülembe súgná őket, hogy csak én halljam. 

A pirulát tartó férfi tér magához előszőr. Egy határozott mozdulattal dobja el magától a kicsiny üvegcsét. Én hirtelen irányt változtatok, alattam csikorog a padló. 

Szállok. Repülök a szellővel, magával sodor a fuvallat. Agyam lelassítja ezt a pillanatot, hogy teljes egészében átélhessem. A levegő  befúj számon, és tüdőm megtelik oxigénnel. És én nem, nem, nem akarok földet érni. 

Reptében kapom el a kapszulát.  Számban üvegszilánkok ejtenek sebeket, de én csak azt a jóleső bizsergést érzem a nyelvemen, amikor a vörös folyadék szétfolyik ajkaim közt. 

Még. Többet. Akarok. 

Három szó.... Három szó, és ez olyan egyszerűnek tűnik. 

Vicsorogva a három ember felé fordulok. 

Arcukról lefagy a vigyor. Már nem tetszik nekik a „műsor".  Hátrálni kezdenek. A nő elbotlik magassarkújában, a padlóra zuhan. Felsikolt. 

Ő az első célpontom.

A középső férfi megint kotorászni kezd a zsebében. Egy sprét vesz onnan elő. A nőszemély lenyugszik. Már nem ordibál, félelme elszállt. Mosolyog. Lesajnálóan, undokul. 

A férfi az arcomba fújja az spré tartalmát.

Fejem elnehezedik. Fehér és fekete árnyak villanak íriszeim előtt. Gyakran kell pislognom. Szemhájamat minden pislantásnál egyre nehezebb felemelni.  Mozgásom lelassul. Végtagjaim, mintha ólomból lennének. Küzdök a hirtelen hatalmába kerítő, bódító fáradság ellen.

De szemem lecsukódik. Testem elterül a földön. Fejem koppan a padlón.